Bodóék most sem csinálnak mást, mint korábban: színvonalas posztmodern kabarét. Remekül működtetik a szórakoztatás, a nevettetés évezredes mechanizmusait. Csak a viccek irracionálisabbak, ésszel nehezebben követhetők, kivéve amikor annyira együgyűek, hogy már az maga vicc.

       Az első magyarországi Szputnyik-előadás, ami még nyomokban sem tartalmazza közreműködésem nyomát, így hamisítatlan, minden pártosságtól mentes befogadói attitűddel tudok terpeszkedni a széken, és nézni.

Hogyha most George Cockcroft (vagy ismertebb [és egyben ál]nevén Luke Rhinehart) A Kockavető című, mondjuk úgy, regényét elemeznénk, nehéz lenne az írás szerkezetét nem egy dobókocka szeszélyére bízni. A Kockavető ugyanis, bár irodalmi értéke igencsak megkérdőjelezhető (de egyértelműen nem zérus), forradalmi erejű elleneszméjével könnyen magával ragadja az olvasót, aki így hajlamos lehet magát a racionalitás helyett a Véletlenre bízni.

Nem győzöm elég gyakran leírni, hogy nincs még egy ilyen megátalkodott másvilágkutató szakemberünk, mint Bodó Viktor. Félreértés ne essék, nem a holtak dermedt birodalma érdekli, hanem ellenkezőleg: az élők túlmozgásos, minden evilági és normálisnak mondott keretet rettentő szellemi és fizikai ténykedéssel szétfeszítő magatartáskutatással foglalkozik. Egyszerűbben: nem fér a bőrébe és a saját fejébe, fogja tehát és széjjelrobbantja.

tovább

Szabadkán színházi fesztivált csináltak. Jól van ez így. Vágytak rá, kitalálták, megszervezték, megcsinálták. Mindenki. Szívével-lelkével. Színész, portás, takarítónő, öltöztető, technikus, pultos. Apraja-nagyja. Egy hétig mindenki egy dologért tesz. WC ajtót fest, csoportot vezet, plakátot ragaszt, szállást intéz, vacsorát, sajtót, tolmácsot szervez, kávét főz, elszámol, pecsétel, jegyet tép, kellékért rohan, jelmezt vasal, meleg ételt hoz szünetben éhes vendégeknek, habár senki nem kérte. Egyszóval csinálják. Nagy dolog ez.

Nekünk meg volt akkora szerencsénk, hogy meghívtak.

Kedves emberek. Nagyon.

Több mint fél éves külföldi (Párma, Graz, Köln) és vidéki (Zsámbék) távollét, továbbá három bemutató után (Handke: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról, Goldoni: Terecske, Tasnádi István: Tranzit) a Szputnyik csapata novembertől visszaköltözött Budapestre, és megkezdte új évadát.