Szeptember 22-én első végállomásához érkezett az Orient Expressz, a hármas koprodukcióban készülő előadást elsőként Winterthurban mutattuk be.

De hogyan jutottunk el idáig?

Első állomás: elkészül az adaptáció
Nyár elején kezdtünk el a dolgozni saját példányunk kialakításán az eredeti Agatha Christie regény és az abból készült két filmváltozat (1970-es évek, 2010) segítségével. Ami biztos volt, hogy mivel ez egy krimi, vagyis feladvány és megfejtés van benne, pontosan végig kell mesélnünk a történetet, ahol mindennek stimmelnie kell, hiszen minden kis részlet alibiként vagy vádpontként szolgálhat.

Hamar kiderült azonban, hogy kevesebb színésszel fogunk dolgozni, mint amennyi szerep az eredeti regényben van, tehát máris húznunk és összevonnunk kellett, ami egy krimi esetében tulajdonképpen szinte mindent felborít. Elsőként elkészítettük tehát a gyilkosság éjszakájának excel-táblázatát és azon próbáltuk bejelölni, hogy melyik szereplőnk hány órakor kivel mit csinált.

A másik fontos szempont az volt, hogy a történet szorosan vett elmesélése mellett minél nagyobb szabadságot adjunk a színészeknek a próbafolyamat alatti kreatív munkára. Hogy a vonaton utazó soknemzetiségű utasokat többnemzetiségű és sok nyelvet beszélő csapatunk maximálisan a saját képére formálhassa. Így lett a svéd nevelőnőből portugál, a német komornából erdélyi.

Második állomás: két hét előkészítő próba Mainz-ban
Június második felében két hetet töltöttünk Mainz-ban, ez épp arra volt elegendő, hogy a két társulat kicsit megismerkedjen egymással és az anyaggal. Ekkor még nem kezdtük el a darabot próbálni, hanem csapatépítő játékokat és színészgyakorlatokat végeztünk, illetve mindenki különböző, a karakterére vonatkozó írói feladatot kapott.

Meg kellett írni azt, hogy
-mi van az illető bőröndjében?
-mi a pontos alibije a gyilkosság éjszakájára?
-mit álmodott a gyilkosság éjszakáján?
-milyen tikkjei és a bevett szófordulatai vannak?
-milyen titkos-álidentitása van valójában?
-az esti vacsorán kivel miről beszélget?
-milyen abszurd dolgot csinál, amikor senki sem látja?

Kellett még monológot írni Mrs. Hamilton, a bőbeszédű amerikai nő számára, illetve különböző alternatív befejezéseket kitalálni a történetnek. Hogyan lenne vége, ha tragédia, ha komédia, a musical lenne?

Az egyik utolsó próbára eljött egy törvényszéki orvos szakértő és két nyomozó, akikkel a munkájukról beszélgettünk, és akiktől számos szakmai fogást megtudhattunk: hogyan történik a helyszínelés vagy egy vallatás a „valóságban”, miből lehet megállapítani a halál időpontját, hogyan lehet a vádlott viselkedéséből kiolvasni, hogy igazat mond-e? A próba végén közösen játszottunk gyilkosos játékot, ahol a két nyomozó a rendőr szerepében játszott velünk, tanulságos módon teljesen más taktikákat alkalmazva, mint amikor mi, laikusok vagyunk kijelölve erre a szerepre.

Harmadik állomás: elkészül a példány
Nyáron továbbfolytattuk a példány készítését a júniusi adaptációnk és a két hét alatt született írói játékok felhasználásával.

Ekkor találtuk ki a „möbius fraktál-gubó” elméletét és ezt a rendszert követve szerkesztettük meg a darabot. Az előadás elején Dexter Vaugin író (akit a katonás Motelből már ismerhetünk) helyezi bele a történetbe Pfeffer nyomozót, és az előadás végén ő indítja újra útjára, úgy, hogy az előadás zárómondata azonos a kezdőmondattal. „Egy jegyet kérnék az Orient Expresszre!” – mondja Pfeffer, és ezzel újrakezdi a történetet.
Ekkor azonban már egyáltalán nem tudja, hogy ki is ő valójában, és hiába teszi fel a kérdést:
„Én most egy nyomozó vagyok, akiről kiderül, hogy valójában színpadi színész, aki eljátszik egy filmszínészt? Vagy Jost a színész vagyok, aki a winterthuri színházban eljátssza a nyomozó szerepét, akiről persze időközben kiderül, hogy valójában egy színpadi színész, aki eljátszik egy filmszínészt, aki eljátssza a nyomozó szerepét, vagyis az én szerepemet, tehát aki eljátszik engem, azaz eljátssza a Jost-ot?” nem kap rá választ.

Negyedik állomás: három hét próba Mainz-ban
Augusztus végén újra kiutaztunk Mainz-ba, ahol már a nyáron elkészült végleges példánnyal kezdtünk el próbálni. A három hét épp arra volt elég, hogy gyors tempóban megcsináljuk az összes jelenetet. Az idő nagy részét nem a színpadon, hanem egy próbateremben töltöttük, ahol a díszletet csak lemodellezni lehetett, tehát nem a valódi méretekkel és távolságokkal dolgoztunk. Nyilvánvaló volt, hogy sok technikai nehézséggel fogunk szembesülni, ha a színpadra kerülünk.

Ötödik állomás: főpróbahét Winterthurban
Egy héttel a bemutató előtt busszal átutaztunk Winterthur-ba, és ott fejeztük be a munkát. Ott dolgoztunk először színpadon, akkora készültek el a jelmezek és épült meg a díszlet. Az egy hét alatt nagyon sok technikai próbát kellett tartanunk, hiszen azok a technikusok, díszítők, világosítok, akik velünk dolgoztak, csak ott kezdtek ismerkedni az előadással.

Az előadást szeptemberben és októberben hat alkalommal játsszuk Winterthur-ban, aztán október közepén további három nap próba után megtartjuk a mainzi bemutatót is.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.