Hogyha most George Cockcroft (vagy ismertebb [és egyben ál]nevén Luke Rhinehart) A Kockavető című, mondjuk úgy, regényét elemeznénk, nehéz lenne az írás szerkezetét nem egy dobókocka szeszélyére bízni. A Kockavető ugyanis, bár irodalmi értéke igencsak megkérdőjelezhető (de egyértelműen nem zérus), forradalmi erejű elleneszméjével könnyen magával ragadja az olvasót, aki így hajlamos lehet magát a racionalitás helyett a Véletlenre bízni.

A Bodó-Vinnai-Róbert-Turai alkotónégyes nem közönségőrjítésre pályázik; a Szputnyik előadásához készített szöveg a rhineharti kockavízió finomított változata. Egyrészt, mert az elbeszélő-főszereplő Luke Rhinehart történetének számos részlete nem, vagy alig kerül bele az előadásba, másrészt mert a jelenetszerkesztés eleve bukott elméletként mutatja be az őrült pszichiáter mániáját. A rendező, Bodó Viktor ezzel a döntéssel egyszerre éri el, hogy a produkció még véletlenül se legyen vádolható a racionalitás, a józan ész elutasításával, valamint hogy az alkotók a regényt valóban csak egyszerű kiindulópontnak tekinthessék, így teljesen szabad teret adva az improvizációnak.

Az előadás kerete Luke Rhinehart (Fábián Gábor) meghallgatása, amelyen megpróbálja meggyőzni pszichiáter kollegáit, hogy ő maga nem szorul kezelésre: az általa kitalált kockaterápia pedig a pszichoanalízisnél talán sokkal jobb, de legalábbis egyenrangú módja pácienseik kezelésének. Ebből a jelenetből bontakozik ki a történet emlékképek soraként, és ide tér vissza is, hogy aztán a Kockavető végső vereséget szenvedjen, és - a forrásmű befejezésével ellentétben - végül visszatérjen a Kocka nélküli világba. A Kockavető életének fontos állomásai jelennek meg: látjuk családjával, egy-két páciensével, szeretőjével, kollégáival és különböző szexuális kalandjainak résztvevőivel - de a történet sok szála csak felvillan, így annak teljes kibogozása a (nálunk nem kult)regényt nem olvasók számára nehézségekbe ütközhet.
 
Ugyanakkor, lévén Bodó Viktor rendezte előadás, a történetnek voltaképp csak másodlagos a szerepe. Bár a regény szellemiségét őrzi a produkció, sokszor tényleg csak a szellemiség, a motívumok maradnak, és az egész a színészi teljesítmény, az asszociációk táptalajául szolgál. Számos vendégszöveg és vendégdal van, amelyek kevéssé illenek a történetbe - az előadás a Padlás című musical nyitányával indul, ami egyszerre reflektál a Szputnyik helyzetére, az alkotók álmai megvalósulásának MU színházbeli terére és az álmodozó Rhinehartra. Van azonban, ami még ennyire sem kapcsolódik a kerethez: az előadás közepén egy betyárjelenet állja útját a történet folyásának, később pedig űrhajósok bütykölik járművüket a Földtől távol a semmi közepén.
De közben tényleg mindegy, miről szól az egész, mert a lényeg egyszerűen az, ahogy a színészekből folyamatosan dől a végtelenül profin összerakott hülyeség. Csak az a kérdés, hogy ez az este Fábián Gábor színészgéniuszáról vagy az ország egyik legjobb társulatának fergeteges összmunkájáról szól. Tömény, vég nélküli szórakoztatás, ötletparádé, tehetségsorakozó. Itt mindenki jelen van a színpadon, senki sincs háttérben: bárhova nézünk, páratlan, minőségi színházat látunk. Fábián bravúros kockamutatványa, tiszta szövegmondása, szuggesztív előadása, sokoldalú játéka magasra állítja a mércét, de a színpadon mindenki méltó társa. Szédítően energikus Terhes Sándor a sikeres, de becsavarodásra szintén hajlamos kolléga-pajtás, Jake Ecstein szerepében. Fizikailag is komoly teljesítmény, ahogy Székely Rozi és Jankovics Péter gyerekeket alakítva marakodnak-birkóznak - de a Jankovics által bemutatott többi karakter is egytől egyig meggyőző. Fergeteges Hay Anna titkárnője, Molnár Gusztáv behemót szellem-alakja. Emlékezni fogunk Tóth Simon Ferenc bamba figurájára, Téby Zita odaadó Mrs. Rhinehartjára - az őrült történet talán egyetlen normális szereplőjére -, Koblicska Lőte Arlene-jére, Luke butabuta szeretőjére.

Érezhető a Szputnyikon a Soharóza kórussal való együttműködés hatása: zenei téren is bátor a csapat - bár a közös zenélés, különösképpen az össznépi hegedűnyöszörgetés (bármilyen nagy munka van is mögötte) nem tartozik az előadás erősségei közé. De ez nem rontja el az összképet; A Kockavető pergő tempójú, őszintén szórakoztató, professzionális előadás. Jó nekünk, hogy van egy Bodó Viktorunk és egy Szputnyikunk.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.