Az első magyarországi Szputnyik-előadás, ami még nyomokban sem tartalmazza közreműködésem nyomát, így hamisítatlan, minden pártosságtól mentes befogadói attitűddel tudok terpeszkedni a széken, és nézni.

      Olvastam a könyvet, hogyne. Mikor a könyv mirőlszólásáról kérdezgettek, három mondatban ilyenformán foglaltam össze a dolgot: a remek egzisztenciával bíró, jó svádájú, ám kiégett és megcsömörlött pszichiáter a szabadságot és a boldogságot keresve rájön, hogy a mai, modern társadalmi létezés követelményeinek nem felel meg az egységes személyiséggel rendelkező ember. A személyiséget szét kell robbantani tehát, skizofrén személyiséget kell létrehozni, olyan személyiséget, mely a kocka (Kocka) szeszélyétől függően viselkedik, létezik, egzisztál, van. Létrehozza a kockaterápiát, és a személyiség hasogatásával kíván létrehozni egészséges lelkületű embereket. Oszt hevernek egymáson, akár egy halom hasított fa, ahogy azt József Attila találón megjegyezte.

      Amikor ezt elmondtam, az érdeklődők rendszerint azt válaszolták, hogy hát ez nem akkora truváj, kocka ide vagy oda, eleve mindannyian úgy élünk, hogy totál össze vagyunk hasadozva. Épp csak reménykedünk, hogy máma már nem hasad tovább (megint csak József A.). No, igen. A korai hetvenes években íródott regény alapgondolata elég istenesen meg lett már haladva. Bret Easton Ellis, Pelevin, és Szorokin után a posztmodern mindennapi kenyerének keselyűgyomrú abrakolói nem verik magukat a földhöz a Kockavető innen nézvést szinte naiv bájú lázongásától és Adrian Mole kaliberű szabadszájúságától. Ami nem jelenti azt, hogy a naiv báj élvezhetetlen, és hogy az archetipikus karakterek ne lennének éppen a színrevitelre alkalmasak. És itt van az az apró nüánsz, amiről megfeledkezett több, a fentiekhez hasonlóan keselyűgyomrú értelmiségi barátom, akivel a könyvről vitáztam, s aki a könyvet a hígságos és sekélységes mainstream lesajnálnivaló produktumának tartotta (afféle bestseller – biggyesztették le fitymálón ajkukat, s emelték maguk elé, pajzsként tartva mintegy, Proustot; óvj meg, ó, e szörnyű bestsellertől engem!). Hogy attól még, hogy e könyv valamiféle fejlődésregény, valamiképpen pszichológiai, és filozófiai, és egzisztencialista, és egyáltalán, van benne minden, mint a tökös-mákos rétesben, e könyv alapvetően pikareszk (vagyis ne tessék tőle Sartre-i, meg Camus-i megrendítést várni, mert nem az volt a cél). Jellegzetes, néhány vonással felskiccelt karakterek hülyeségeket csinálnak és hülyeségeket beszélnek, és ez többnyire elég vicces. A főszereplő Luke Rhinehart (Fábián Gábor játssza) figurája a maga bumfordiságában (részletesen leírja saját külsejét) szinte Svejket idézi. Ez a bumfordiság, a tipizált karakterek e harsánysága van a színpadon még tovább élezve és még szűkebb spektrumúra van faragva, a dolognak tehát jóféle, röhögtető vásári komédia-szaga van. Itt nincs lelkizés – ez rakendroll, haver (bármennyire is abszurd e kijelentés egy olyan sztoriról, minek főszereplője és számos egyéb karaktere pszichiáter)!

      Ez volt, ez a fajta látásmód, a hasonlóság könyv és dráma közt. Most jön a különbség. A könyvben Luke őrülete továbbgyűrűzik. Szélsőségesen továbbgyűrűzik. Kockaközpontok jönnek létre. Kockaimák születnek. A dolog terápia-jellegből vallás-jelleget ölt. A kockázók lassan többen vannak, mint a nyugdíjasok. A kockaközpontok működtetésének gazdasági és jogi aspektusai támadnak, ami elég vicces, mert ezekben a kérdésekben is kockadobással döntenek (és ha valaki erre azt mondaná, hogy hiszen ez így van mindenütt a jogban és a gazdaságban, na, annak nagyon-nagyon-nagyon igaza lenne). A drámában ilyen nincs. Jó, kockáznak egyet Luke gyerekei, belemegy a játékba még a Krisztus-komplexusos Eric Cannon (Szabó Zoltán játssza) meg éreztetve van a drámát keretező kihallgatáson (a könyvben: Luke-ot a pszichiáterek szakszervezete, egyesülete, trösztje, vagy micsodája hallgatja meg, pontosabban kéri számon rajta bizarr, orvoshoz méltatlan viselkedését, az orvosi etika megsértését, meg minden, a kockalétből evidensen fakadó disznóságot), hogy azért a felesége, a szeretője, meg a szomszédban lakó értelmi fogyatékos kisfiú is valami úton-módon érintett lett a dologban.

      Luke gyönyörűen meg is magyarázza az egészet – személyiséghasogatás, et cetera – hát persze, pont azt dobta a kockával, hogy normális magyarázat szakmai érvekkel. A néző gyakorlatilag ebből az aspektusból látja csak a kockázás jelenségét: egy pszichológiai kísérlet, egy lehetséges terápia, egy valahogyan működő elmélet. A kockajelenség vallási, misztikus, ezoterikus aspektusa (a véletlent a hit trónusára emelni) a darabból tökéletesen kimarad. Kimarad? Ó nem, hazudtam, Olvasó. Csak olyan primer módon nincsen benne, ahogy a könyvben meg de. Ám időzzünk el egy kicsit ennél a különös furcsaságnál: mit akar az jelenteni, hogy a kételyt a hit trónusára emelni? Biztos mindenkinek volt már olyan tréfás beszélgetése true ezós barátjával/nőjével, hogy: 

TE Jaj, képzeld, reggel véletlenül elfelejtettem begombolni a sliccem, és a Moszkvától a Blaháig lógott a fütyim. 

Ő (mélyen a szemedbe néz, tagoltan, félelmetes súlyú átéléssel) Nincsenek véletlenek. 

Magyarul van a mi kis modern lelkünkben egy olyan szép, kövérre hízott közhely (de nevezhetjük bátran hülyeségnek is), hogy aki véletlenül hagyja nyitva a sliccét, az ateista, aki meg azért hagyja nyitva, mert a sors keze, az meg hívő. Hát így. Erre mit talál ki a mi huncut kópé főszereplőnk? Hogy nemesedjék csak Hitünkké a Véletlen. Főhősünk elég összetetten gondolkodik. NEM szembeállít egymással logikus (társadalmilag elvárt, szociális, erkölcsös) és illogikus (társadalmilag megvetett, antiszociális, erkölcstelen) cselekvést. Ó, nem! Hanem azt mondja, hogy ezek a tényezők kockadobásról kockadobásra tetszés szerint cserélgethetők. Ideálja a mindentulajdonságú, azaz végsősoron tulajdonságok nélküli ember. 

„Régóta nem vagyok az, aki lenni szeretnék,

Csak a képzelet tesz úgy, mintha az egész lehetne még”

(Presszó  Tangó Libidó: Sztanyiszlav, Lenyiszlav) 

„Minden volt ő, és semmi sem.”

(Rostand: Cyrano) 

A könyvben a kockalét ott válik igazán érdekessé, mikor Luke rájön: a Kockát nem lehet csupán arra használni, hogy élvezeteket hajszoljon. Megerőszakolom, lefektetem, megcsinálom, ésatöbbi, de ezért az nem úgy van az. A Kockának áldozatokat kell hozni. Olyan opciókat is lehetségessé kell tennem, amik kellemetlenek, vagy akár sőt: életveszélyesek számomra. Itt kezd emlékeztetni a dolog kísértetiesen bizonyos szentek legendáira, akik atlétákhoz hasonlatosan, tehát sportot űzve a dologból, tették próbára hitüket. Aha, ez itten a mérgezett étek, megáldalak, te mérgezett étek, egészségetekre, aztán majd meglátjuk. Mondta Szent Antal, azzal megette a vacsorát, azzal életben maradt, azzal aztán meg mindenki jól meg is látta tényleg, mert Szent Antal Szent Antal lett, rosszakaróiról meg azt se tudjuk, hogy melegen, vagy hidegen szerették-e a kuglófot.

      No, igen, itt van az a kutya eltemetve. Itt hal meg a ló, s röpülnek ki a madarak. Ha erre a kérdésre pár teológus, meg filozófus ráül, évekig le sem szállnak róla. Engedjük is el ezt a kérdést így, minden eleganciát nélkülözve, oldja meg a véletlenét, vagy a sorsát ki-ki magának, menjen paphoz, pszichoterapeutához, illetve, ha nagyon-nagyon bátor: színházba. Ennyit tehát a hit trónusán csücsörgő kételyről, jöjjék, ím, a darab. És annak is a vallási, misztikus, ezoterikus aspektusa. És most jön az, ami a darabban van, a könyvben pedig de nem.

      A Kockát Luke Obokótól kapja (és Obokó veszi is vissza tőle a történet végén). Obokó úgy föst, mint egy szumóbirkózó, feltehetően valamilyen alsó-középkategóriás kaliberű, lokális istenség a sintoizmus kies vidékéről. Molnár Gusztáv játssza, és ez jó. Obokó a felső világ. Legalábbis Luke-énál fennebb. Övé a Kocka. Néha kölcsönadja valakinek. Átmeneti Prométheusz: heló, itt a tűz, de jövő héten kérem vissza. Szóval Obokó is messze van a kompromisszummentes mindenhatóságtól: szüksége van a Kockára. Ha nem lenne, nem kérné vissza, ugye. Vagy ő is csak közvetítő a Legnagyobb Kockaforgató és Luke pajti közt.

      Luke az utolsó előtti-előtti jelenetben halakkal beszélget. A halak mindenben inverzei az egy szál fehér ágyékkötőt viselő, megnyugtatón elomló idomú, szórt vajszín fényben fürdő Obokónak. A halak bokától állig fekete nadrágban és garbóban nyomják, feketére húzott szemekkel, csücsörire rúzsott fekete szájjal, affektált beszéddel. Sok kicsi dark/gothic rocker, bár napjainkban jobban érthető, ha úgy mondjuk: emós. Ők az alsó világ.

      Míg Obokó szó nélkül Luke kezébe adja a Kockát (nem ad hozzá használati utasítást, Tízparancsolatot, Tórát, Koránt, semmit), tehát csak tett van, nincs duma, a halaknál épp a fordítottja él: csak dumálnak, de nem produkálnak semmit. Két, épp pecázó pszichiáter-kollegája ellen bujtogatják Luke-ot: rántsd le őket a mélybe! De nem adnak hozzá kampót, se kötelet: Luke puszta kezével ragadja meg izébigyót, akit Gazsó György játszik, és ez nagyon jó, és fojtogatja. A halak majd jól fölemelik saját állításuk szerint ezért, de hát közben pedig nem.

      És a végére hagytam a habatortánt: merthogy van egy kakukktojás-világ. Az űrhajósok. Luke és egy barátja szkafanderben nyomulnak a Holdon, aztán valami gebasz támad a zsilipek, vagy a hőháztartás, vagy az ammóniumszulfát, vagy a seprűvonók, vagy a hegedűnyelek körül, és Luke barátja meghal. A látomásból/szerepjátékból az időközben megjelenő izébigyó folyamatosan megpróbálja kiszakajtani Luke-ot, aki ennek egyáltalán nem örül. E két epizódról: halasról s űrhajósról nem derül ki, hogy spontán hallucinációk, vagy Luke azt dobta a kockával netán, hogy ezekről kell nekije hallucinálni. Tulajdonképpen a Kocka-akarat vezérelte történetből ezek ki vannak esve. Hogy stílszerűek legyünk: ki vannak dobva. Mindkét etűdben egy a közös: Luke valóságának és az őt körülvevő világ valóságának tökéletes összeegyeztethetetlensége.

      A dráma látszólag egy ember, Luke odisszeája, szenvedés-, vagy fejlődés-, vagy visszafejlődéstörténete. Ám a dráma esszenciáját valójában nem Luke személye, s nem is a személyéből gyűrűző káosz (mint a könyvben) adja, hanem a Luke feletti, alatti, és melletti világ. Az űrhajós-jelenetben semmi nem történik azon kívül, hogy két férfi valamilyen cél érdekében végrehajt egy küldetést, amibe egyikük belehal. Az életben maradt férfi (Luke) pedig gyászolja bajtársát/barátját. Gyászát meg nem törheti, meg nem zavarhatja semmi. Egy olyan férfi, aki a dráma folyamán folyamatosan félrebaszik, leszarja a gyerekeit, a hátuk megett kifigurázza kollegáit, és életveszélyes helyzetekbe provokálja pácienseit, ez a férfi őszintén gyászol. Kockajáték? Szerepjáték? Egy újabb opció csupán? Abban a pillanatban nem érdekes. Luke őszintén gyászol. A színész hirtelen szerepre talál. Valami meg van történve. Valahogy kijött a jó szám.

      A dobókockának hat oldala van. A Szentháromság, és még egyszer a Szentháromság. Vagy a Szentháromság, és a Szentháromság inverze, tükörképe.

      Az egyes és a hatos között bármi megtörténhet. Még mi is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.