Szabadkán színházi fesztivált csináltak. Jól van ez így. Vágytak rá, kitalálták, megszervezték, megcsinálták. Mindenki. Szívével-lelkével. Színész, portás, takarítónő, öltöztető, technikus, pultos. Apraja-nagyja. Egy hétig mindenki egy dologért tesz. WC ajtót fest, csoportot vezet, plakátot ragaszt, szállást intéz, vacsorát, sajtót, tolmácsot szervez, kávét főz, elszámol, pecsétel, jegyet tép, kellékért rohan, jelmezt vasal, meleg ételt hoz szünetben éhes vendégeknek, habár senki nem kérte. Egyszóval csinálják. Nagy dolog ez.

Nekünk meg volt akkora szerencsénk, hogy meghívtak.

Kedves emberek. Nagyon.

Éjszakai érkezés. Bérelt busz, fáradtság, éhség. Rögtön várva vagy, mosolyognak rád, sokcsillagos szállodában megaltatnak, megetetnek, megitatnak tisztességesen, minthacsak  nagykövete lennél valaminek. Beszélgetnek veled, kérdeznek, érdeklődnek, de nem a vendéglátás formai kényszere okán.

Jó érzés, amikor valóban érdekled a másikat. Figyelnek rád.

Éjszaka még egy rövid séta. Megnyugtató, takaros város. Vigyázva van rá. Nem áll a cigarettacsikk meg a kutyaszar halomra az utcán. Viszont eléggé komoly látvány egy ilyen macskaköves, alacsonyházas, kandelláberes, szűkutcás, szecessziós kis város éjszakai ködben.

Reggel egy kávézóba betévedve a falon fekete-fehér Szabadkai utcakép a századelőről. Realizálod, hogy ez az utca amiről ide betértél. Ha színes lenne, készülhetett volna most is.

Egész nap próba az esti előadásig. Bármit kérsz, van. Ha nincs előkerítik. Itt mindenki azon pörög, hogy hogy lehet megoldani, kitalálni, megszerezni, megcsinálni valamit, bármit, és nem azon, hogy hogy nem. Ez is jó érzés.

A próba alat néhány falat burek. Két jelenet között meleg kávé. Eltelik a nap az előadás átszervezésével, újragondolásával. Az ajtó nem ott van, ablak nincs, fal se, vagy ha igen akkor az sem ott, új szereplő, közlekedésrendészet, improvizáció, folyamatosan új és új szövegek, jelenettöredékek, szereplők kikerülnek, majd újra bekerülnek, de akkor már persze máshogy, és egyáltalán minden máshogy van, mint máskor, soha semmi sem ugyanaz,  bármikor fogadást kötök, hogy ez az előadás még kétszer ugyanazokkal a szereplőkkel és jelenetsorrenddel nem történt meg. Nincs ez most se máshogy. Egyszóval észnél kell lenni. Dehát mikor nem…

Egyszóval az előadás fazonírozása, igazítása aznapi hangulatainkhoz, ottani lehetőségeinkhez, kényünkhöz-kedvünkhöz. Néha belesés a másik próbájába. Megtudom, hogy hogyan kell egy fekete falon krétával kinyitni egy ablakot…

Az előadás működni látszik. Ez felszabadító. Egy színháznyi mindenféle gátlás, vagy korlát nélkül önfeledten röhögő ember. Az egyik pótpárnán ülő lány, a párnájába kapaszkodik, úgy nevet.

Úgy tűnik, hogy a színház itt tényleg egy Esemény. Fontos. Ha nem is mindenkinek, de nagyon sokaknak.

Taps itt sincs. Van viszont közös zenélés, aminek csak saját repertoárbeli korlátaink szabnak határt. Work in progress.

Pálinka,vacsora, pálinka,  sütemény, pálinka …

Másnap reggel még egy nem túl gyors, viszont tartalmas beszélgetés néhány szervezővel ,vendéggel, sajtóssal.  Jóízű kávéval.

Aztán a fesztiválrajárók "miért van az már megint, hogy nem tudunk maradni, megnézni semmi mást’" érzésével buszba be. Pest csak 2 és fél óra.

Többet kellene jönni.

Tóth Simon Ferenc

u.i.: Köszönet mindenki nevében mindenért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.