„A SZÍNHÁZBAN NAGYON SOK MÚLIK AZ ÖSSZJÁTÉKON”

színház után film és újra színház és utána…

Gigor Attila: Én a színház felől közelítettem ezt az egészet, ráadásul úgy, hogy a gimnáziumban osztálytársam volt Bodó Viktor, és ő volt az, aki először föltette nekem a kérdést, hogy nincs-e kedvem részt venni egy színdarabban. Gyakorlatilag ez indított el, először a színészi pálya felé.

Szputnyik: Miért vettél részt benne? Vissza tudsz emlékezni, hogy mi tetszett benne?

Gigor Attila: Az, hogy csináljunk bármit, ami értelmes. Mert akkor a középiskola nem tűnt annak, azt sem tudtam, hogy mit akarok, maximum annyit, hogy egyszer majd valami kreatív munkában akarok részt venni. Hát itt nagyon jópofa dolgokat kezdtünk csinálni. Végül lett is belőlünk egy társulat, az Ad Hoc Csoport, és három előadást is készítettünk. A harmadikra (ez az I. Erzsébet volt) a mai napig úgy gondolunk vissza, hogy talán még ma is vállalható lenne.

Szputnyik: Kik játszottak nálatok?

Gigor Attila: Sokan, akik ma is a pályán vannak. Sárosdi Lilla, Vinnai András, Máthé Zsolt, Vajda Robi. Schönberger Ádám, Dékány Edit koreográfus. Egy-egy előadás erejéig Láng Annamari, Csányi Sanyi is játszott velünk. Aztán amikor kifutotta magát a társulat, és mindenki jobban sejtette már, hogy mit akar az életével kezdeni, akkor szétszóródtunk. Szerintem tök jó időben hagytuk abba.

Szputnyik: És utána?

Gigor Attila: Közben rájöttem, hogy a színészkedés nem nekem való, és egy év bölcsészkaron való lézengés után kerültem a Színművészetire filmrendező szakra.

Szputnyik: Miért nem színházrendezőnek felvételiztél?

Gigor Attila: Meg se próbáltam. Nem tudom. A film hozzám mindig is közelebb állt. Mert sokkal több kontrollod van, sokkal több ráhatásod, hogy mi történjen, és hogyan, ha más nem a vágással, az utómunkával. Nagyobb biztonságot ad ez a konstruálhatóság. A színházban nagyon sok múlik az összjátékon. Ezért sem mertem a színházcsinálásba belefogni. Mikor elkezdtek A nyomozó hatására felkérni, az első 2-3 évben nem vállaltam. Mert rettegtem a felelősségtől.

Szputnyik: Végül minek hatására vállaltad el az első színházi munkát?

Gigor Attila: Beleszerettem Bergman-ba, és egymás után jött két lehetőség, hogy rendezzek Bergmant. Azt éreztem, hogy értem, ami oda van írva, és meg tudom csinálni. És az ember nem minden nap kap ilyen felkérést, hogy az Örkényben dolgozzon, ez volt a Dúl-fúl, és elnémul című darab. A másik, a Persona, ott meg egyszerre két nyelvűre kellett csinálni az előadást. Hogy magyarul és szlovákul is játszható legyen. Úgyhogy nem tudtam nemet mondani. Meg addigra kicsit már meg is csömörlöttem a reklámfilm készítéstől.

Szputnyik: Hogyan hatott rád ennyi év után újra a színház?

Gigor Attila: Jött megint az az élmény, hogy ez ad értelmet annak, amit csinálok. Ez nagyon furcsa, hogy egyszer csak visszataláltam a színházhoz, vagy az hozzám. Azt érzem, hogy nulláról tanulok valamit, pedig még a filmről sem tudom azt mondani, hogy tudom. Csak ott legalább volt egy ilyen nagy sikerélmény, mint A nyomozó. Aztán jött Viktor felkérése. Vele mindig is szó volt róla, hogy valamit kellene majd együtt csinálnunk. Mikor megkeresett azzal, hogy diákoknak előadást készíteni, akkor azt éreztem, hogy ha erre nemet mondanék, akkor elmenekülnék valami elől, pusztán csak azért, mert félek tőle. Mert, hogy rettegtem – ezt már utólag elmondhatom. Nem hogy a színházhoz nem értek, de a pedagógiához még annyira se. Tehát hogy jövök én ehhez? De nagyon érdekelt, úgy gondoltam, hogy akkor már úgy bukjak bele, hogy megpróbáltam. És a parázós lelkialkatnak van egy olyan jó tulajdonsága, hogy közben meg nem tudod elengedni, muszáj foglalkozni vele. Úgyhogy belevágtam. Elkezdtük tavasszal próbálni az Antigonét. És nagyon sokat segített a csapat. Részemről ez jó találkozás volt, és megy a dolog, folyamatosan alakul.

Szputnyik: Miben különbözik az Antigoné az eddigi munkáidtól?

Gigor Attila: Teljesen más. Osztályteremben játsszuk, az előadás csak az első felvonás, és a második felvonás a drámapedagógiai foglalkozás. És a próbafolyamat alatt tényleg együtt történtek a dolgok, nem úgy, hogy én nem tudtam, hogy mit akarok, és a többieknek kellett kitalálni, de nem is úgy, hogy én megerőszakoltam őket.

Szputnyik: A munka vagy az eddigi tíz előadás során megtudtál valami a diákokról?

Gigor Attila: Nagyon elkezdtek érdekelni, szeretem a világukat. És nagy megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy az összes ilyen szöveget, hogy a mai gyerekeket már csak a internet és a számítógépes játékok érdeklik, ezt olyan emberek mondják, akik nem tudnak velük mit kezdeni. A mai gyerekek pontosan ugyanolyanok, mint amilyenek mi voltunk. Ha úgy vannak megszólítva, ugyanúgy válaszolnak. Például nekem is, ha nem keltették fel az érdeklődésemet az Antigoné vagy az Iliász iránt, akkor sose jöttem rá, hogy ez minek kell. Unalmas, poros hülyeségnek tartottam. De ha megmutatják, hogy mi közöm van hozzá, akkor elkezd érdekelni. Ezért dolgoztunk az Antigonéval is úgy, hogy megkerestük benne, hogy szerintünk hogyan kapcsolódik a mai középiskolásokhoz. Ilyen pont volt a hatalomhoz való viszony, a csajomhoz való viszony, az apámhoz való viszony. Mert így nem lehet nem észrevenni, hogy emberekkel történt ez a történet, nem valami kétdimenziós ikonokkal.

Szputnyik: Mondtad, hogy nem mindig az előzetes elképzeléseidnek megfelelően alakult egy-egy előadás. Itt mi a helyzet?

Gigor Attila: Eddig a tapasztalat az, hogy működik. A diákok végignéznek egy történetet, amiről gondolataik lesznek, és az által, hogy gondolkoznak róla, tényleg drámát elemeznek, de úgy, hogy azt keresik, hogy nekik mi közük hozzá. Csak meg kell találni hozzá a formát, hogy hogyan működik. Példaképem nekem ebben a Schilling-féle Hamlet. Szóval én most rácsodálkozok valamire, de vannak, akik ebből dolgoznak már 10-15 éve, például a Schilling, vagy a Káva – szóval van kitől tanulni.

Szputnyik: Szerinted egy mai gyereknek tud érdekes lenni a színház?

Gigor Attila: Ma nem trendi, viszont kikerülhetetlen. Olyan ez, mint a zeneiparban: elvileg a letöltések nagyon megvágták a zenészek bevételeit, de az, hogy én Prágában meg tudtam nézni élőben Tom Waits-t, azt semmi nem adja vissza. Tehát ez az, ami miatt a színház soha nem tűnhet el. Hogy egy ember bejön a térbe, és ott, akkor, egyedüli és megismételhetetlen módon csinál valamit, ami bennem, mint nézőben, reakciókat vált ki. Ezt nem tudod máshogy elérni. Szóval nem tudok elképzelni olyan művéseti formát, ami föl tudja váltani az élő kontaktust, amit egy színész tud teremteni a színpadon. 

Szputnyik: De a nézővel is tud kontaktust teremteni?

Gigor Attila: Az a színház, ami nem teremt, az rossz színház, nem? Muszáj.

Szputnyik: De mit értesz kontaktus alatt?

Gigor Attila: Onnantól kezdve, hogy gondolatot ébreszt, odáig, amit az osztályteremben próbálunk csinálni, hogy a gyerekek nélkül nem tudnánk megcsinálni az előadást. És én abban a színházban hiszek (és most nem a nézőbasztatásról beszélek), ahol a nézők aktív részvételre vannak felszólítva már csak azáltal is, hogy nyilvánvalóvá van téve, hogy mi most itt vagyunk a Kőrösy József utcában, a Szputnyikban, ti ide beültetek megnézni, ahogy a Jankovics Peti úgy csinál, mintha egy reneszánsz úr lenne, és mindannyian tudjuk erről a helyzetről, hogy ez egy mondvacsinált helyzet. Ha ez az „elidegenítés” mindig ott lebeg a szemünk előtt, és az én hitem szerint nem tud nem ott lenni, akkor a színház valami egészen egyedi hatással működik. Hogy játék. Tudjuk, hogy játék, és mégis úgy döntünk, hogy játszunk. Tehát együtt elfogadjuk a látszatvalóságot. Ha én azt mondom, hogy ez egy tengerpart, akkor a néző fejében születik meg, és ott lesz. Ha jó színházat csinálunk.

Szputnyik: Ez a cinkosság a cél az új darabbal is, amit most kezdtél próbálni?

Gigor Attila: Igen, ezen dolgozunk Rosencrantz és Guildenstern halott című darabnál is, hogy egyértelmű legyen, hogy színházban vagyunk. A darab eleve így van megírva, hogy minden, ami történik a szereplőkkel, és minden, amit értelmezni próbálnak, az színházi formában történik. Fölállnak és eljátszanak helyzeteket. Erre kicsit rá is erősítettünk a példány kialakításánál. Tehát párbeszédes formában előadják, hogy mi történt, vagyis így próbálják megérteni. És ez a színháznak egy nagyon alapvető funkciójára világít rá: én szeretném megérteni, hogy mi történik velem, ezért történeteket követelek másoktól. Vagy történeteket próbálok mesélni másoknak, ezáltal értelmezve a helyzetünket, és talán kicsit élhetőbbé tenni az életünket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.