Több mint fél éves külföldi (Párma, Graz, Köln) és vidéki (Zsámbék) távollét, továbbá három bemutató után (Handke: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról, Goldoni: Terecske, Tasnádi István: Tranzit) a Szputnyik csapata novembertől visszaköltözött Budapestre, és megkezdte új évadát.

Az október eleji kölni bemutató után, még sokat utaztunk: le kellett játszanunk 15 előadást a Tranzitból, és bonyolult turnékörutakon vettünk részt (a kölni előadás Kölnben, a grazi előadás Pármában, a grazi előadás Grazban, de szerepátvétellel), november elején azonban letettük egy időre a bőröndünket és elkezdtük újra belakni a nyáron kifestett és felújított bázisunkat, a Szputnyik Műhelyt.

Lett külön női- és férfiöltöző részleg, vágószoba és dramaturgia, könyvtár, kiállítótér és stúdió, ahol kifejezettem formabontó és kísérletező előadásokat mutatunk majd be… de ezekről majd később.

A Bérháztörténetek nyáron sem pihent, két előadást tartottunk belőle a POSZT-on, idén pedig továbbjátsszuk Budapesten, de november végén például Szabadkára, a Desire fesztivalra utazunk vele. Az előadásba bekerülnek új színészeink (Téby Zita és Molnár Gusztáv) is, így az előadás újabb jelenetekkel bővül.

Az évadban négy bemutatót tartunk majd.

Elsőként Luke Rhinehart A kockavető című regénye alapján készülő adaptációt láthatjátok majd, melynek olvasópróbája november közepén lesz, jelenleg az előkészítési munkák folynak: a regényt Vinnai András és Bodó Viktor írja át, az előadás dramaturgjai Turai Tamás és Róbert Júlia pedig alapszerkezeten és történetmesélésen gondolkozik, praktikus jegyzeteket és táblázatokat készít a regény fejezeteiről, szereplőiről, azok találkozásairól.

Tavasszal Göttinger Pál rendezésében Edward Bond, kortárs angol szerző Szűk ösvény a messzi északra című darabját mutatjuk be.

Harmadik bemutatóként újra Kovács Dániel rendez nálunk, hogy pontosan mit, azt még nem tudjuk, de nemsokára ez is kiderül.

Évadzáró eseményünk pedig az abszurd-szürreális-groteszk jelenetekből összeállóTörmelékezés lesz, amit egy meghívott rendezőcsapattal készítünk, és terveink szerint a MU Színház egész épületét, külső és belső helyszíneit birtokba vesszük, bejátsszuk majd.

AZ ÉVAD ÚJ PROGRAMJAI

 A LIFTKEZELŐK – filmes etűd

Kisfilmes sorozatunk minden egyes részét az köti össze, hogy liftben játszódik. A forgatást novemberben kezdjük, az epizódokat Kárpáti Péter és általa felkért írók hétről hétre küldik majd nekünk, mi pedig a hét forgatásra kijelölt napján elkészítjük őket.

KIÁLLÍTÁS

Fontosnak tartjuk, hogy hófehérre lefestett üres terünket, próba- és színháztermünket minél többféleképpen használjuk, hiszen éppen az az izgalmas, ha sokféle funkciót be tud tölteni. Ez ugyanis nem egy hagyományos színházi tér, semmilyen színpadtechnikai apparátussal nem rendelkezünk, nincsenek reflektorok, kulisszák és mobil a nézőtér, ám állt már itt épített díszlet, ami az előadás végén teljesen összedőlt (Sean O’Casey: A kezdet vége – rendező: Kovács Dániel), és használjuk a teret önmagában fehér szobának (Bérháztörténetek 0.1).

Szeretnénk, ha ebben az évadban kiállítótérként is bemutatkozhatna a Szputnyik Műhely. A térrel való játékon kívül azért is fontos ez, hogy jobban megismerhessétek (a színészeken kívül) a társulatban dolgozó alkotókat, munkatársakat. Bujtás Móni képzőművész és Varga Imre fotóművész évek óta velünk dolgozik, ám csak a plakátokon, logókon vagy a blogokra felkerülő fotókon keresztül ismerhetitek őket. Most szeretnénk, ha önálló kiállításokkal mutatkoznának be, mely alkalmat ad arra is, hogy a kiállítással és a hozzá kapcsolódó megnyitóval (vernisszázs), mint műfajjal kísérletezzünk: hogyan lehet a képzőművészetet és a színházat ötvözni? Hogyan válhat egy kiállítás interaktívvá? Hogyan lehet egy elő ember (is) a kiállítás tárgya, része? Hogyan tudunk egy kiállításon keresztül kommunikálni? Milyen élményeink vannak kiállítás megnyitókról? Hogyan tud ez színházi eseménnyé válni?

Róbert Júlia

Mit akarunk mégis? Meg akarunk tanulni ennyien, egy ekkora helyen, ennyi időt eltölteni úgy, hogy a másik annyit kaphasson belőlünk, mint mi őbelőle. Kibontani magunkat. Kibontani darabokat, regényeket, szerepeket, írni, elemezni, olvasni és újraolvasni, lefesteni, megszerkeszteni, színpadra állítani, díszletet építeni köré, alá, rá, az egészet áthúzni és újraalkotni, zenét szerezni, zenélni, vitatkozni, összeütközni, fejleszteni a képességeinket, kérdéseket és újabb kérdéseket feltenni és nem hagyni egymást aludni, elaludni. Földre rogyni tehetségtelenségünktől, azoktól a hibáinktól és tulajdonságainktól, amiktől képtelenek vagyunk megszabadulni, vagy annak az útnak a nehézségeitől, amit kitűztünk egymásnak, és azután újra felállni és leporolni magunkat. Kíváncsinak lenni egymásra és rád! Megérteni hogyan és miért működik ez itt körülöttünk, hogy az ember az mi? És amit csinál az mi?

Nem kell „szénnéelemezni” a helyzetet, azért vagyunk itt, hogy valami nagyon értelmes és izgalmas dologgal sűrítsük az időt, és őszintén beszélhessünk, ez pedig esetünkben a színház, és azt meg nem csupán magunknak akarjuk csinálni, hanem neked.

Gyere fel a lépcsőn, ülj be, kattints ránk és utazz velünk. Száll be, szállj fel!

Bodó Viktor

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.