Ennek értelmében nem is találhatott volna jobb alapanyagot Bodó Viktor és társulata (Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor), mint Luke Rhinehart (valódi nevén George Cockcroft) Kockavető című regényét. Az 1971-ben megjelent amerikai regényt mára hatalmas kultusz övezi (bár volt olyan is, aki pusztán unalmas pornóregénynek titulálta). A történet főszereplője Luke Rhinehart (a szerző írói álnevével azonos), pszichológus, egy kapuzárási pánik közepén lévő boldogtalan családapa. Egy nap aztán elhatározza, hogy a dobókocka szerencséjére bízza életét, s ezután annak segítségével fog döntéseket hozni. 

A kiindulópont tehát egy Amerikai Szépség típusú történet volt, amelyet a társulat előadásában átsző az utalások gazdag szövevénye: Star Wars, Oidipusz király, Hair, Mély torok, A padlás, 24, Texasi láncfűrészes mészárlás, Armageddon, Mulholland Drive, stb. Ezek közül van, amely konkrétan, s van, amely csak áttételesen érezteti hatását. Az utalásrendszeren túl a szabad asszociációk is ugyanennyire meghatározóvá válnak, s ez Bodó színházának egyik legerősebb jellemzője: a sokszor már blöff szintjéig elmenő apró momentumok kapcsán nem lehet számon kérni semmiféle következetességet, olykor véletlenszerűen összeválogatottnak hatnak a jelenetek. Mindez az előadás szerkezetének (és gondolom az alkotói folyamatnak is) végtelen szabadságot, és ezzel együtt hatalmas frissességet ad. Nem látszik rajta az elnyűttség, a beleuntság semmiféle jele. Továbbá a szerencsés mértéktartás végett a szabad formájú előadás nem csap át követhetetlenségbe sem, s pusztán az olykor előforduló „ja, hogy ez most poén volt” típusú humor ront az összképen. 

De a legfontosabb az, hogy boldogan játszanak a színészek, a játék hagyományos értelméhez hűen. Elnyűtt melegítőikben olyanok, mint az óvodából ideszabadult gyerekek, akik végtelen szabadsággal képesek színházat csinálni a színpad üres terében. Nem lenne értelme kiemelni alakításokat, mivel inkább egy nagyon erős csapatmunkát látunk.