TAKARÁSBAN/FÉNYBEN

- Én úgy lettem filozófus, hogy vittem a teherautóval a sódert, felvettem egy kiskatonát, és megkérdeztem tőle, milyen szakra kell menni, ha filozófus akarok lenni. Megmondta.
 – meséli Pálfalusi Zsolt Anger Zsoltnak a lépcsőfordulóban, ahová dohányozni járunk, és ami Anger szerint Aki Kaurismaki filmjeit idézi. Hirtelen átvág rajtunk az aznap este épp tizenkilenc fős Halastó kórus, tizenkilenc sziával, ami a mieinkkel együtt összesen ötvenhét, már-már rekordgyanús számú köszönés aznap egyszerre. A második Bérház, mióta visszajöttek a többiek Pármából, én is beugrom két jelenetbe, és hülyén nézek – ettől kicsit holtlelkes nosztalgiáim támadnak, leszámítva a penetráns lámpalázat, amitől egyszer sem voltam képes normálisan elmondani öt összefüggő mondatban, hogy miért tartóztatom le Csicsikovot, egy éve volt, jesszusom, körülbelül egy éve annak, hogy először beléptem a Szputnyik Műhelybe, ami akkor még nem volt nekem Szputnyik Műhely, csak egy nagy, koszlott, fehér terem, ahol olyan feladataink voltak, hogy például röhögtessünk meg két beszélgető embert. Berohanok négykézláb, mondom nekik: sziasztok, Dzsoni vagyok, a beszélő kutya. Megoldottam a feladatot, és tessék, a ReHabban is: mi történik? Hát nem a kutyákról tartok előadást? Végülis: mindenkinek olyan őrangyala van, amilyet megérdemel…

Szóval Holt lelkek. Az volt az életes élmény. A telefontöltőm elveszik, az élettársam bármikor szülhet, én meg egy kocsmában ülök a Kettes Számú Női Klinikával szemközt, nézek az utcára, hátha meglátom, a másik szememmel meg írom a Konsztanzsogló - jelenetet. A fiam kész dramaturg: tapintatosan megvárta a premiert, és mire kipihentem a bankettet, teljes nyugalommal megszületett. Tudja a spéteket a srác.
    A Szentivánéji Álom nyáron: az jól kimaradt nekem, három napra tudtunk lemenni a családdal a Sóstói táborba, pont akkor lett Viktor harmincéves, kapott is egy randa, rózsaszín kubust, azaz tortát, én meg írtam egy szép verset, meghívónak a mutatásra. Tulajdonképpen a Szentivánéjiben egyetlen valamirevaló teljesítményem az Arany zörgeti a Nádat, kapjunk díjat is, vagy hármat párrím-képzavar. Többen jelezték vissza, milyen humorosan sikerült, mintegy búvópatakszerűen, kifogalmaznom Arany János és Nádasdy Ádám Szentivánéji-fordítása használatának együttállóságát és ellentételezhetőségét…

Aztán hosszú-hosszú magányos reneszánszírás, egyedül az iszonyatos mennyiségű háttéranyaggal, és összeállni képtelen szövegkorpusszal egy visegrádi ház tornácán, miközben a fiam ordít, hogy gíputellő, meg mammabuda, és időnként belegépel a szövegbe, egy pillanatra nem nézek oda, már ilyeneket mondanak a szereplők:

NESTOR Igaza van! Senki ne uoéi,m j tr8gn7m ¬ ucnipoc bn m jár a feje tetején!

APÁT Márpedig Szent Szerapiusz így xrge3y4s3serfvasasa WEAGZBYYÍÍs38                     írta meg az Úr négyszázadik esztendejében! Kétségbe vonjátok az Írás szav vmnmnm nm j     

    Írom a darabot, részegen, józanon, éjjelen, nappalon, hát mit nekem egy darabot megírni? Semmi - na, eltelik két hónap, és tényleg nincs semmi, illetve, ami van, az is inkább nincsen.
    2008 szeptemberén aztán huszárosan beindul a Szputnyik első, hivatalos, pecsétespapíros, turnébuszos, vízautomatás, átépített Műhelyes, hangtechnikás, halogénlámpás színházi évada, az ország talán egyetlen hófehér (na jó, törtfehér, némely rosszindulatú nézőnk szerint egyenesen piszkosfehér!) színpadán. A Holt lelkek még átruccan Romániába, aztán vége – legyünk már bátrak, mondja Viktor, ha valamit nem akarunk játszani, ne játsszuk, csak mert pénz, és előadáskényszer, és minden, ha valamit nem akarunk játszani, játsszunk helyette mást; nem is ellenkezik senki. Mert minden csodálatos pillanata, és a rengeteg belefektetett munka ellenére mindannyian tudtuk, éreztük: a Holt lelkek nem lett több az előadáson annál, ami a több hónapos próbaidőszak alatt végig volt: keresés. Jó keresés; végtére is egymást megtaláltuk legalább valamennyire, illetve kiderült az is, ha valaki megtalálhatatlan, netán találni képtelen, esetleg teljesen mást talál, mint a többiek, amivel egyáltalán nincsen semmi baj, kérdés, kíváncsi-e minderre a néző, és hát teljesen meg lehet érteni, ha nem épp azért jön valaki színházba, hogy örüljön annak: hej, de jól megtaláltam én Lőtét, Pistit, meg Gabit.

 
    Szóval: évad kezdődik, a fentieken kívül és legfőképpen Göttinger Palival és a Vágánybenézővel, meg a Mathematical Brothers underground hiphop bandával – Szabó Zoli, Keresztes Gabi, jómagam – sajtóosztállyal, videóspotokkal, és egy remek körbepofozós-puszizós- beavatós évadnyitóval, ahol például Pálfalusi Zsolttal is megismerkedünk, aki a budapesti éjszakában vadászta a szakralitást, mint filozófus és esztéta, aztán úgy tűnik, valamit mintha talált volna, mert azóta is itt van velünk, kvázi idecsapódott, ami hülye egy szó, mert tulajdonképpen nem csapódik, hanem dolgozik, részt vesz, szerepel, meg mindenféle, egymagában teljesítve folyamatosan eleddig azt az évadnyitó kiáltványunkban megfogalmazott ideát: nyitott Műhely legyünk.

Természetesen persze nem egymagában. Mert rengetegen jöttek még, sőt, azt is mondhatnám, hogy folyamatos jövés-menés van itt minálunk, pedig nálunk dolgozni igazán nem fizeti ki magát, mert szűkön vagyunk, parkolni se lehet ingyen, tiszteletjegy sincsen, primadonnáknak virág is ritkán, sőt, még portás sincs, aki jónapotművészúr. Csak mi vagyunk, és kész, és mégis jön Anger, jön Galamb, Lázár Kati, Gyabronka, Lukáts Andor, Pető Kata, Faragó Balázs, Pető Barbara, Székely Rozi, Hajduk Karcsi, Keresztes Tamás, Lajkó Bence, Csóka Timi, Csákányi Eszter, Cseh Judit, Réti Anna, Turai Tamás, Ari- Nagy Barbara, Mózsik Imre, Pálos Gergő, Varga Imre,  a Soharóza kórus mind a húsz, vagy tizenhét, vagy negyvenkettő tagjával (sokakat kihagyhattam, bocs, de azt hiszem, a teljesség igényével nagyon hosszú lenne a lista), csak jönnek és jönnek, és valamitől jó nekik itt, hogy magunkról már ne is beszéljünk.

    Miért pont mi? Miért pont most? Miért pont itt? Miért pont színház? Az alapkérdések – ahogy többször beszélgettünk már róla közösen – bizony megúszhatatlanok. És több, jobb válasz kell annál: azért, mert nincs más. Mert nincs másunk. Ez nem válasz, ez egy melodramatikus nyavaly, függetlenül attól, hogy egyébként igaz.
    Szóval a Vágánybenéző. A darab nem lett darab – nem is akart soha az lenni – hanem egy kísérlet, egy workshop, aminek az eredményét, úgy döntöttünk, megmutatjuk a közönségnek is. Volt, aki vette, volt, aki nem. Sajnos, minden sanzon, és rap, és brechti song, és blues, és csehtamás, és moldovagyörgy, és vonatfütty, és a teljesen eredeti (és működő, ráadásul vagy fél tonnás) telexgép ellenére, ahogy olyan szépen énekelte egy másik társulat egy másik előadásban: az a vonat nem jön vissza soha-soha többé…
    Én egyébként szerettem. Szerettem írni a dalokat a színészekkel, szerettem Pali mókusfejét, ahogy basszusgitározott előadás közben (egyébként kelta punkot játszik „szabadidejében”), és nekem is volt azért egy nagy pillanatom, mikor felcígeltem a féltonnás telexgépet a színpadra.
    Szerettem azt is, hogy nem kell csinálnom semmit, „csak” megírom a szöveget, aztán leülök a nézőtérre, és nézem, hallgatom, semmi lámpaláz, semmi izgalom, semmi drukk, biztonságosan elkupászkodni a háttérben, aztán hazamenni, hogy mitírtammafiam.
    És persze elkezdtünk iszonyatos tempóban eluralkodni a virtuális világon, lett egy honlapunk, ami ugyan hol működött, hol nem, de volt, voltunk, megkérdőjelezhetetlenül voltunk, aztán az egy honlapból lett két blog, a Bérház, meg a ReHab, sajtóosztályunk története pedig egész szappanoperává nőtte ki magát, mert ha jól összeveszünk, hát miért ne írnánk arról, hogy jól összevesztünk?

Színházunkban tulajdonképpen számtalan színház működik. Miközben megy bent az előadás, Zsolt Kantról mesél Csákányinak és Lukáts Andornak, mi Lőtével szokás szerint a nemi életünkről beszélgetünk (mindketten a magunkéról mármint) a lépcsőházban, Feri fel alá rohangászik, mert azt hiszi, elfelejtett valamit, pedig Gabi felejtette el felvenni a kabátját, Zoli a kellékheréjével küszködik, és nagyon meg van fázva szegény, Jankovics Peti időnként méla fölénnyel lenéz ránk, és mond valamit, amit nem lehet érteni, aztán amikor megkérdezzük, hogy mit mondott, csak legyint, és tovább mondja, mi meg csak ülünk a takarásban, és nem tudjuk, hogy ez az igazi színház, vagy az, amikor mindjárt kilépünk a fénybe.
    

 
    A Bérháztörténetek lett az első olyan előadásunk, amit még játszunk, és játszani is fogunk, és jó is játszani, persze, minden, amit a kritika írt, igaz: csakugyan nincs sztori, tulajdonképpen még darab sincsen, mégis… bejött egy nyolcvan év körüli néni az éjjel 10-es előadásra (a második előadása volt aznap), és imádta, hozzátette: azért néhol lehetne gyorsabb… Egy haverom meg egyszerűen azt mondta: végre valóságot is látok színpadon.
    Valóság? Tudja a csuda, mitől lesz valami valóságos. A valóság ízlés dolga lenne? Van, akinek négy fal a valóság. Van, akinek a valóság, teszem azt, a szerelem, van, akinek meg sok kicsi bogár, vagy szalvettatartó. Van, aki szerint valóság nem is létezik. Van, aki szerint egyenesen mi sem létezünk. Most komolyan, kedves szövegíróm, ilyenekkel foglalkoztok ti, mint társulat? Igen. Bizony. Ilyenekkel. Is. És még mindig nem eleget. A valóságot egyszerűen nem lehet túlfoglalkozni. Ha a valóságról beszélünk, nincsen olyan, hogy túl. Nincsen túlzás. Mert minden túlzás. Túlzás az életünk. Talán akkor érezzük a valóságot valóságtalannak, életünket nem elég életesnek, ha a túlzásokból van kevés. Talán.

    A ReHab maga volt a túlzás. Hogy kényelmes szövegíró-pozíciómból kivettettem, s csak a Jóisten tudja, hogyan, megint a színpadon találtam magam egy batár gyárépületben, ráadásul meztelenül, felboncolva, reppelve, szavalva, pofozva, előadva, Zsolttal vitázva, kutyázva, egy finom, nagy, egészséges falat túlzás volt. Szinte semmit nem tartottunk be abból az előadásban, amit a blogon beígértünk, de egyvalamit mégis: az újjászületést. Tényleg újjászülettünk. Én legalábbis. Engedtessék meg nekem egy nüánsznyi kitérő: barátom s kollegám, Turmanek Vendel, akivel tíz éve levelezek (Angliában él és alkot), ezt írta nekem az előadásról.

715 dobütés

    A Szputnyik társulat előadásának két fő iránya van, s ezek néha egészen meglepő pontokon keresztezik egymást. Egyrészt az újjászületés, mint személyes állapot, érzület ábrázolása (a legtriviálisabb Szabó Zoltán születés- performansza, a legkörmönfontabb Lajkó Bencéé – erről később), másrészt, a reneszánsszal, mint adathalmaz-korpusszal való foglalkozás. Ez utóbbi gesztus heroikussága leginkább Juhász Kristóf rap-ben előadott ajánlott irodalmak jegyzékében kulminál – a szerző/alkalmi színész nem csak jól rappel, de látszik rajta: valóban elolvasta a műveket.
    Izgalmasan lavíroz a produkció a téma átadhatóságának különféle pedagógiai szintjei közt: Szabó Leonardo-előadása egy poroszos általános iskola életunt napközis tanárját, Jankovics Rómeó és Júliája egy drámatagozatos alternatív gimnázium lelkesültségtől izzó, s szakmailag jól felkészült pedagógusát, Fábián boszorkány-előadása egy bölcsész-büfé szakos egyetemi professzorét idézi. Juhász kutya-blokkja pedig a történelmi Athénba vezet minket: valahogy így morfondírozhattak a bölcselők az agorán, mikor a gondolkodás még passzió volt, nem szakma, és egzisztencia.
    Ezzel összhangban az előadás megvalósítja a többgenerációs megszólítás nehéz problémáját: az estét átható virgonc fiatalság autokráciája csak látszólagos. Aki járt a nyolcvanas évek Európájában, vagy Amerikájában filmfesztiválokon és megnyitókon, pontosan felismeri Száger Zsuzsa konferansziéjában a mainstream akolmelegétől jellegzetesen sznobbá bódult, kétdimenziós művészetközeli figurákat. A színésznő acélhideg fölénnyel marja ki a karakter (ek) valódi megesettségét, ijesztő bátorsággal engedve láttatni kiszolgáltatottságukat.
    Hasonló csúcspontja, kvázi megoldása az estének Lajkó újjászületése. A színész sajgó személyességgel, mégis cizelláltan prezentálja európai kultúránk túlzabált csömörét (a többször felbukkanó mákostészta utal a világot egyoldalún kirekesztő szemléletével lángba borító „fehérember”  gondolkodásmódjának tarthatatlanságára) az általunk kreált digitális látszatvilágba való bezártságot. De a vetített monitor eltűnik, Maja fátyla szétszakad, s ott áll előttünk gasztro-Krisztusként, posztmodern éttermi megváltóként Lajkó, önnön húsát dobva táplálékként – a fulladás, öklendezés, és a halálból visszatérő első lélegzetvétel képe perszonális, belső eukarisztia. A performansz-bizottság kétkedő farizeusainak képe tragikus humorral idézi meg Jézus bibliai kihallgatását. A megváltót a hatalom vizsgáztatja.
    A fiúzenekar drámai kívülállásának funkciója először nehezen megfejthető, a kulcs a kórus és a szobrász jelenetében van elrejtve: a halott feleség szelleme (a humanizmus örök bolyongásra kárhoztatott kísértete) gyászzászló lobogását idéző mozgásával reagál a szobrász szívdobbanás-kalapácsütéseire. A szobor-létre, megkövültségre, érzelmi dekadenciára kárhoztatott emberiség vissza akarja hozni önnön nagyságába vetett hitét, de még gyönge hozzá: a szellem tovatűnik. A legenda szerint Michelangelo első pietáját pontosan 715 kalapácsütéssel készítette el. Pontosan ennyiszer üt a dobra a rendező/alkalmi dobos Bodó a szobrász-jelenetig. A fiúzenekar jelenléte tehát valójában várakozás, messiás-várás, várakozástól izgatott szívdobogás: ahogyan a Cujka performansza maga az állatból emberré egyenesedő isteni lény kreativitásának, féktelen alkotó-, és életkedvének dicsérete.

    Azt hiszem, nekem már nem kell ehhez hozzáfűznöm semmit. Lementek az előadások, ReHab nem lesz már több, és bár soha nem gondoltam volna közben, de: most hiányzik. Hiányzik az AKKU, hiányzik Erika a büfében, olyan isteni kávékat csinált, hogy hét nyelven beszélt, hiányzik még az a szar hősugárzó is fent, aminek olyan hangja volt, mintha valami NASA állomáson próbálnánk (bár nekünk űrileg inkább az orosz vonal jut, Szputnyik, ugye, nomen est omen), de hát ez van, lementek az előadások, utána meg kitavaszodott.

    Most a többiek Grazban vannak, dolgoznak, én meg itt vagyok, és ebből a négy oldalból, meg a napi két-három versből ítélve én is dolgozom, aztán, hogy mi lesz? Meglátjuk. Kérdeznünk, úgy hiszem, mindig lesz mit. Néha talán majd egy-két válasz is becsúszik…
    A minisztérium majd dönt májusban a támogatásunkról, ahogy dönt. Nem hiszem, hogy bármiféle minisztériumi döntés gyökeresen változtatna azon, ami van, ami vagyunk mi, együtt. Nem hiszem, hogy a minisztérium bármilyen hatással lenne arra, hogy hogyan írok, járok, vagy beszélek, hogy hogyan élek, és hogy mindebből hogyan születik – talán valamiféle színház; hogy hogyan születünk majd újjá megint, és megint, és megint.
Mert lehet üres hassal is dolgozni, mert lehet; csináltuk, csináltam, lehet úgy is dolgozni, hogy télikabátban fekszem le aludni munka után egy fűtetlen szobában, mert a gázszámlát se tudom fizetni, lehet úgy is dolgozni, hogy jelzálog van a lakáson… lehet. Legfeljebb nem lehet addig így dolgozni, ameddig akkor lehetne, hogyha a minimális egzisztenciális feltételeink adottak lennének, mert, teszem azt, éhen halunk, mielőtt mindent odaadhattunk volna a nézőknek magunkból, amit adhattunk volna. Mert, teszem azt, széthullik egy közösség, egy jó közösség, mert az egyik pultozni megy, a másik reklámfilmezni, a harmadik külföldre, hogy mondjuk, a családját etesse, és senki nem hányhatja a szemére, hogy nem adja tovább életétvérét, és nem hal éhen közösségileg, és morálisan elégedetten velünk együtt.
    Szóval: sajnos, mégis kell az a fránya pénz. Mert életben tarthat egy közösséget. Egy közösséget, amelyik együtt rengeteget tud adni. Mert adni akar.

Egyévesek lettünk.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.