.jpg)
2011.01.28. 09:16
Kockavető diákokkal
Január 6-i Kockavető előadásunkhoz beavató színházi foglalkozást tartottunk 17 és 25 év közötti diákok számára.
Az előadás előtt arról beszélgettünk, hogy mit sugall a Kockavető cím? Milyen élethelyzet lehet az, amikor valaki kockázni kezd? Vagyis (ahogy ők mondták) milyenfajta kilátástalanság és döntésképtelenség válthatja ezt ki az emberből? És milyen személyiség lehet az, aki a kockázást választja? Mi a különbség a fej-vagy-írás rendszerű kockázás (vagyis „ha páros, ha páratlan” elven két egyenlő fajsúlyú dolog közt kell dönteni) és a hat opció felírása között? Továbbá, hogy mennyire hat ki a kockázás az illető környezetére, és mennyire lehet kontrollt vesztve belecsavarodni ebbe?
Az előadás után pedig a felvezető beszélgetés alapján született elvárásokról esett szó, hogy mennyiben támasztotta alá azokat az előadás, vagy mennyiben kaptak más élményt. Hogy az előadás milyen volt, mint színház (formai megoldások, filmes és zenei idézetek, tempók, a tér használata, jelenetek „zsúfoltsága” és a párhuzamosan zajló akciók), és elhangzottak személyes vélemények is. Érintettük többek közt a szabadság kérdését, hogy mennyire van előre kijelölve számunkra, hogy merre megy az életünk, vagy mennyire dönthetünk szabadon?
A diákok közül páran utólag személyes benyomásokat, elemzéseket is írtak az előadásról, illetve a beszélgetésről – ezeket és Fábián Gábor beszámolóját alább olvashatjátok.
Köszönjük az írásokat!
És nagy örömmel vesszük, ha bárki megosztja még velünk az előadás kapcsán született gondolatait!
Tárczy Anikó írása:
1
2
3
4
5
6
Miért jut eszembe a kockáról a hajó?
Vicces volt, de feszengtem nevetés közben, talán mert nem is olyan vicces, ha valaki kivágja a nyelvét. Beszélni nem tud, ha nincs nyelve, de a férje sem szólal meg,
(túl sokat beszél)
mert nincs közös nyelvük. Nyelv, nyelv, itt egy nyelv, ott egy nyelv, magyarul beszéltünk (magyarul nevettem), de sokszor nem értettem, miről van szó. Gondolkodtam, és rájöttem valamire. Ott volt az átlósan egy sorban állás, és megértettem, hogy a sorból kellett kitörni, akár az öngyilkosságon át. Zseniális volt az a sor, észrevétlenül kerültek bele a színészek, utána nem tudtak kilépni belőle, újra és újra egy sorban álltak. Mint amikor többen lépkedünk egymás mellett, valakin tiszacipő, valakin hatalmas, rózsaszín, fröccsentettműanyag-keretű napszemüveg, valakin fekete póló farmerrel és kockás sállal a nyakában, majd kis idő után észrevétlenül egyszerre kezdünk lépni. Aztán már nem tudunk nem egyszerre lépni.
Rhinehartnak azonban elege lett az egyszerre lépkedésből, abból, hogy nem lehet saját ritmusa a családi kötelékek
(szeretlek)
miatt, az orvosi morál is megköti, de eldönti, hogy kilép a sorból. Sokat vitatkoztunk a Juli által vezetett előadás előtti beszélgetésen arról, hogy a kocka minek tekinthető: transzcendens közbeavatkozásnak vagy csupán felelősséghárításnak. Szerintem
kocka
(?)
hajó
az út
erre arra AMARRA
a kocka megadja a lehetőségét a saját személyiségnek. Kap mondjuk három oldalt (1,2,5) az ösztönén, hármat a szuperegó. Ez az, amiről pszichiáterünk a darab elején beszél – új metódus a személyiség felszabadítására.
Ha az előadás fénydramaturgiájából indulok ki,
(piros világos van fehér sötét fénycsóva van)
akkor nyilvánvaló a kontraszt a sötétben és a világosban játszott jelenetek között. Erre is tökéletesen ráillik az ösztönén kontra „muszájén” dramaturgiája.
De akkor miért bomlik meg ennyire a főszereplőnk a mű végén? Ennyire pusztító lenne, ha kiszabadulna a társadalom ketreceibe zárt, igazi énje valakinek? Lehet, hogy tényleg szükség van a szigorú sorokra és egyszerre lépkedésekre, mert különben a személyiség felemészti önmagát? Vagy csak azért láttam szétesett szerencsétlennek a mű végi Luke Rhinehartot, mert én még a sorban álltam (állok), és onnan nem láthatom az, amit ő igen?
Nekem a darabban az első, kicsit talán könnyebben megfejthető mondanivalón túl
(id)
dereng (de tényleg csak dereng) egy másik is. Lehet, hogy a személyiség, az igazi énünk talán nem szép, csillogó csodavalami, amit nyugodtan lehet boncolgatni, dobálózni vele, mert ártalmatlan. Lehet, hogy maró savval teli valami, amit nem véletlenül zártunk be az évmilliók során ilyen mélyre.
Aztán lehet, hogy nem – de ahhoz, hogy megtudjuk, valamikor az életben fel kell dobni egy kockát.
Szántó Veronika írása:
Egyszerűen…
Kétféleképpen szeretek színházba menni. Vagy abszolút felkészülten, betűről betűre ismerve az előadásról született kritikákat, flyereket, újraolvasva magát az irodalmi alapanyagot; vagy minden előzetes tudás és elvárás nélkül, ilyenkor egyedül a címre hagyatkozva hagyom magam igazán meglepni. Ez utóbbi eljárást egyre gyakrabban vagyok kénytelen preferálni különböző okokból kifolyólag (időhiány, rohanás, vizsgaidőszak, határidők stb.), de olyankor szinte biztosan, ha a teljes felkészültség érdekében egy regényt kellene újra- (vagy isten ments először) olvasnom.
Így jártam a Kockavetővel is. Bár helyesbítek: azért tudtam már egy s mást. Mondjuk a díjakról, meg a rendezőről, meg a színészekről, meg magáról a színházról ugye hallottam, olvastam, sőt, tanultam is; láttam már más előadásaikat… nem folytatom. Legyen elég annyi az önvallomásból, hogy valahol, egy sarokban megbújva csöndben rajongok egy kicsit. Ennek megfelelően az előadást felvezető beszélgetésen se mukkanok meg, de minden idegszálammal figyelek. Csodálom a gimnazistákat, olyan okosakat mondanak, nyitottak, és szívesen beszélnek. Két mondaton belül morális és etikai kérdéseket feszegetnek az előadás témájával kapcsolatban: az Igazságosságot és a Felelősséget keresik. Őszintén elmondják, hogy ők mit tennének hasonló, fiktív helyzetekben. A moderált beszélgetés rövid, de gondolatébresztő, és nagyon működik. A terembe sétálván azon gondolkozom, hogy gimnazista koromban milyen hasonló beszélgetéseken vettem részt (meglepődve tapasztalom, hogy mindegyikre tisztán emlékszem), és még a fülemben csengenek Róbert Juli kérdései mikor a második sorban helyet foglalok.
Megvolt a posztmodern őrület, megfogalmazódtak a válaszok. Kifele sétálva kihallgatok egy beszélgetést: valaki szerint a sok nevetés tompítja a mondanivalót, elveszik a tartalom. Nem értek egyet, hiszen itt pont az intellektuális, és nagyon kortárs humor a sava borsa mindennek. Hiába nevetem ki a családjának lemészárlásáról fantáziálgató apát, vagy a munkájába beleveszett pszichiátert, azért belenyilall a zsigereimbe, hogy én, ilyet, vagy akárcsak hasonlót sem akarok soha, semmilyen körülmények között. A szórakozás tehát nem tud önfeledt lenni, de a színházi pillanatok teljes hatásukban születnek meg. Lenyűgöző a színészek lendülete, a kreatív színházi nyelv, a ritmus, a zene, a fehér parketta öröksége, a dramaturg lány, ahogy a lépcsőn csücsülve kapcsolgatja a villanyt a megfelelő pillanatokban. Egyszerűen csak szépeket és nagyon jókat tudok megfogalmazni – és ez még nem is a kedvenc Szputnyik előadásom.
Puskás Anna írása:
Kockáztatni milyen?
Zombifilm, akciófilm, melodráma, musical, sci-fi. A színpad deszkái mindent kibírnak, akár egyszerre is. Pláne akkor, ha a Krétakörtől örököltük őket. A Szputnyik úgy gondolja, hogy bármiből lehet színházat csinálni, ha az a bármi hagyja magát. Luke Rhinehart meg hagyja, mert neki úgyis mindegy, ő épp arra készül, hogy belehaljon az unalomba. De ki ez a Luke Rhinehart?
40 és 50 közötti, jó kiállású férfi. Foglalkozása pszichiáter remek kereseti és előrelépési lehetőségekkel. Családja (feleség, két gyermek) mögötte állnak, és mindenben támogatják. Luke hajlamos a depresszióra, és ezért öngyilkos akar lenni. Vagy: a világ egy olyan zombifilm, ami nem kap Oszkárt, Luke Rhinehart pedig a film egyetlen túlélője, és köszöni, elege van belőle. Ekkor azonban megjelenik egy világon túli figura. Hindu istennek tűnik, de inkább csak olyan európai sztereotip szemszögből. Kifacsart mozdulatai és ágyékkötője sem győznek meg arról, hogy bármi köze lenne a Távol-Kelethez. És talán mindegy is, hogy honnan jött, sokkal fontosabb, hogy miért: hogy kimentse Luke-ot az örvényből, helyette egy másikba taszítva, ahol a döntéseket már egy dobókocka hozza meg mindenféle átgondoltság nélkül, pusztán a véletlen segítségével. Nincs több felelősség, a kocka dönt, nem az ember. Luke nem csinál mást, csak szabadon engedi elfojtásait, agresszióját.
Az erőszak pedig – mind tudjuk a tévéből – vicces. Főleg akkor, ha a szomszéd hülyegyerekét, Nándikát kell megölni, vagy még jobb: a saját csemetéiddel megöletni. Vagy elmesélni egy barátodnak, hogyan fektetted le a feleségét, miközben ő is otthon volt. Esetleg az Oidipusz-dráma szövegével válaszolni a főnököd kérdéseire egy páciensed holtteste fölött. Ha a néző néha kicsit kínosan kezdi érezni magát, hogy ez már lehet, mégsem annyira vicces, akkor az előadás rádob még egy lapáttal. A képek egyre szürreálisabbak, rengeteg az információ, néha a néző elveszti a fonalat, kérdezgeti a mellette ülőt, hogy akkor most ki kivel van, a nyugodt zombivilág dühöngő őrültekházává változik. Egy melegbár zűrzavaros képe, jelenet a Sunshine című filmből és a Star Wars-ból, ahol Luke stílszerűen Luke Skywalkert alakítja, és két magyar favágó, akik ha agyonütnek sem értem, hogy kerültek oda. A filmes eszközök merőben erősítik a jelenetek humorát: a mátrixos kimerevítések és lassítások például roppant szórakoztatóan jelennek meg a színházi térben. A szimultán zajló apró jelenetek is az előadás sokszínűségét igazolják, melyekben a rendezés nemcsak a teret, hanem a takarást is bekapcsolja a játékba. Jankovics Péter például mint bolond, jeleneteken keresztül bambán áll az ajtó mögött. Az ajtó nyílik, nyitva marad, becsukódik, újra kinyílik, de a pizsamás Jankovics nem tágít előle, és minél többször vesszük észre, annál viccesebb az egész.
Kockázat nélkül nincs játék. Mire a nézők úgy dönthetnének, hogy ők is szereznek egy kockát, feldobni a szürke hétköznapokat, újra belép a kövér, ágyékkötős isten, hogy visszakérje az övét. Luke kelletlenül visszaadja, és megkérdezi, hogy most akkor mi legyen, de erre csak azt a választ kapja, hogy „sodródj az árral, baszki!”. Vége a játéknak, most újra embernek kell lenni, és vállalni a felelősséget mindenért. De talán még ez is izgalmasabb annál, mintha semmi se történt volna, akkor különben se lett volna regény, előadás meg pláne nem.
Deés Enikő írása:
Mozizi
Egy páciens lányka sokáig húzza a doktor úr idejét. A kezelés során a kérdésekre szó nélkül rázza fejét ide-oda egyre nagyobb sebességgel, hosszan, végül rémisztő tempóban. Hirtelen megnyugszik, s zilált arca egyszeriben földnek esik. Ütemesen csapkodja magát, rángatózva, fájdalmasan érkezik a padlóra. A roham után lassan, megfontoltan ragadja meg először egyik, azután pedig a másik bokáját, lábait a nyakába akasztja, ugyancsak szótlanul, s hamarosan nem látunk mást, csak egy kusza, amorf, kék melegítőgombócot. Sokáig ring a torzult test a földön. Merőben abszurd és elcsúszott világ. Az elmegyógyintézet zárt helyszíne, keringeti a zajos vágyakat, gondolatokat, melyeket filmes eszközök próbálnak kordában tartani. Mintha a két műfaj versengene egymással a színpadon, film és színház szoros fonatát képezve. Vágásszerűen múlnak és érkeznek a rövid jelenetek, melyeket gyakorta zene kísér, vagy akár a narráció gyorsüteműsége, hangeffektusokkal való tűzdelése jellemez. Csapongó jelenetek, mintha csak bentlakók fejébe látnánk, lehetőségek óriási tára nyílik meg akár egy osztott képernyőt nézve.A jeles pszichiáter, Luke Rhinehart, aki sorsát a kockavetés kezébe adja, elfogadva annak szabályait, teljességgel beleőrül új életébe. Betekintést nyerünk mindennapjaiba elbeszélése, mondhatni számadása által. Megismerjük családját, munkásságát, kapcsolatait, a ferde világ képviselőit. Az előadás humora intelligens és reflektáló. Éppen jókor, kiváló helyen hangoznak el a poénok, melyek csak úgy vadásznak a közönség nevetésére. Jókedvben persze nincs is hiány, a filmes színház megannyi kelléke nyújt ehhez segítséget. Zenei és vizuális beillesztések sokasága ér bennünket, néhol karikírozó jelleggel, ám mégsem túlzóan. Az ötletesség a díszleten is megmutatkozik, mely minimalizált, de szükségszerűen bármit előrántanak. Eszközeik gyermeki játékként hatnak, esetlegesség kedves erényével, akárcsak a gondolataik. Szikrázva hívják elő elméjük képeit, így megjelenítve féktelen kívánalmaikat. Pillantás alatt kerülünk egy fergeteges koncertre, csendes kórteremből éktelen robajba, befogadásunk érzelmi határait feszegetve. Színes parókák, mikrofonsistergés, illumináltság és villódzó fények, majd ismét az intézet.Lassacskán minden páciens jelleme megmutatkozik. A féleszű társaság érzékenyen, finomra munkáltan festi meg környezetét. Saját implicit világukra válaszolgatnak csupán, mely kis idő elteltével nem is tűnik olyan idegennek. „Azt a kurva, láttam egy cicát”, hangzik egy szájból minő természetesen, s már az sem tiszta ki beteg és ki ápoló, ráadásul ebben a sokszoros szereposztás sem könnyíti meg helyzetünket. Ápoló a beteg, beteg a feleség. Hamarosan pedig egyneművé válik a környezet és összeolvad tribünnel a színpad is, mi pedig csak bámulunk, mint egy régi jó öreg Fotelből.
Fábián Gábor írása:
Ha minden találkozás a közönséggel ilyen színvonalú volna, az összes előadás után csinálhatnánk egyet, és nem éreznénk felesleslegesnek.
A január 6-i beszélgetésen szó esett többek közt arról, hogy a szocializációs folyamat mennyire határozza meg a személyiségünket? Lehet-e ellene mennünk a hétköznapi apró döntéseinkben vagy sorsunkat alapvetően befolyásoló döntéseinkkor? Mennyire lehet szabad az ember így, lehet-e egyáltalán vagy szükség van a szabadság eléréséhez egy ilyen brutális módszerre, mint a kockázás? Illetve beszéltünk az előadás szerkesztésmódjáról, a benne felmerülő utalásokról és idézetekről is sok szó esett, illetve sok kérdés merült fel a könyv adaptációjával és a próbametódussal kapcsolatban.
A beszélgetés vége után úgy negyed órával kinéztem a Mu kávézó elé és meglepetten láttam, hogy a beszélgetőtársaink nagy része, jó 15 ember áll körben a lépcső előtt és folytatják, amit már egyszer befejeztünk. Beinvitáltam őket a kávézóba, de nem jöttek, azt hiszem, úgy érezhették, mintha a színészbüfébe mennének be előadás után, hiába egy nyitott kávézóról van szó. Még eltelt vagy tíz perc, mikor úgy döntöttünk Zitával, hogy ha ők nem jönnek be, nekünk kell kimenni, és kabátban, sapkában folytattuk tovább a beszélgetést a kinti fagyban.
Hosszan írhatnám még a szóbakerült témákat, de a lényeg annyi, hogy a beszélgetés színvonala nem változott, ugyanolyan értelmes és valódi érdeklődésről tanúskodó kérdéseket kaptunk, csak a légkör lett még oldottabb, illetve a diákokon kívül itt már őket az előadásra elhozó tanár úr is megnyilatkozott. Amiből kiderült, hogy miért nem érkezett a beszélgetés folyamán a szokásos lehetetlen kérdésekből egy se (hogy lehet ennyi szöveget megtanulni és társai). Ezek a fiatalok nem csak előadásokat néznek a tanárukkal, hanem azokat érzékelhetően nagyon alaposan fel is dolgozzák utána.
Úgy fél óra múlva a hideg zárta le a beszélgetést, de remélem, hogy találkozunk még ezzel a csapattal. Azt hiszem, lenne még mit mondanunk egymásnak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szputnyik.blog.hu/api/trackback/id/tr922619946
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.