DOVRE PAPA :Na ég veled, jobb lesz, ha a városba megyek...

PEER GYNT: Minek?

DOVRE PAPA: Úgy hallottam, ott most lámpással keresnek nemzeti jellegű színészeket.

(Ibsen: Peer Gynt, Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordítása)

Azon a napon, amikor ez az írás megjelenik, a Nemzeti Színház a Bécsi Ünnepi Heteken harmadszor és utoljára játssza A jég című előadást, Mund ruczó Kornél rendezésében. A Pécsi Országos Színházi Találkozónak ez a produkció sem tavaly, sem tavalyelőtt nem kellett. Az idei POSZT éppen most kezdődött, A jég még odaérne, ha a színházi emberek Pécsen azt gondolnák, amit Bécsben. Hogy A jég fontos előadás. Grazban, négyszáz kilométerre Pécstől Bodó Viktor két rendezését játsszák, az egyik Molnár Ferenctől a Liliom, a másik egy Handke-darab, amelyet beválogattak három ország - Németország, Ausztria, Svájc - tíz legfontosabb előadása közé, és három héttel ezelőtt a Berlini Színházi Találkozón a közönség felállva ünnepelte. Pécs, amely nemcsak színházi fesztiválváros, hanem az idén Európa egyik kulturális fővárosa is, nem tud sem a magyar rendező nemzetközi hírű előadásáról, sem más, a nemzetközi forgalomban szereplő előadásokról. Európa egyik korábbi kulturális fővárosa, Nagyszeben (Románia) akkor is, előtte is, azóta is világszínházi befogadóközpont. Az idei társfővárosok egyike, Essen (Németország) új színmű írására kérte föl Nádas Pétert, és a darabot be is mutatta. Krakkó, Bukarest, Nyitra és más városok színházi fesztiváljain rendszeresen megjelennek kiemelkedő európai produkciók. Pécs helyett ma Bécsben lesz A jég, tegnap ugyanott Peter SteinÖrdögökje volt, játsszák holnap és holnapután is, a következő napon ott lesz Alain Platel, két nap múlva Luc Bondy Euripidész/Helénája, nem kérdés, hogy ezekben a fesztivállázas hazai napokban irány Bécs.

A jég bürokratikus elutasítása a POSZT-on (nem fért bele a válogatási időkeretbe) csak ürügy, valójában a lényeges színház iránti ellenszenv tükre. Az idei POSZT-versenyprogramban is van épp elég lényegtelen színház, a program így semmit sem reprezentál, mert országos keresztmetszetnek túl sok benne a lényeges, a reprezentativitás szempontjából túl kevés. Némi, de nem elégséges értékkorrekció, hogy A kétfejű fenevad (Katona), az Oidipus (Kaposvár) és A nevető ember (Szombathely) az off programban szerepel. A külföldi kritikusok sok színházat látott zsűrijét kínos lenne átirányítani a fő menüről, ők azt fogják reprezentatívnak tekinteni, arról fognak hírt vinni, amit nézniük kell. A külföldi fesztiválokon nem a rötyögtető, könnyített színházhoz, aranyos szilveszteri pamfletekhez szoktak, hanem fajsúlyosabb beszédmódhoz és különleges tartalmi-formai minőséghez - elkönyvelhetik, hogy nálunk olyan nem létezik. Igaz, a berlini és a bécsi kritikus tömeg viszont Mundruczót és Bodót tévesztheti össze a magyar színházzal.

A POSZT-nak mint tipikus provinciális jelenségnek kettős arculata van. Nemzetközi értékeinket kontraszelektálja, a hazai szelekciót felülértékeli: megerősíti a látszatot, hogy csak az számít, „aki jelen van Pécsett". Ami annyiban igaz, hogy az öldöklő szakmai pozícióharcban a valódi szakmai értékítéleten (nem az adminisztratív-politikai nyomuláson) alapuló érvényesülés erősen függ a POSZT-jelenléttől. Ez főként a fiatalabb korosztályokat sújtja, de a számkivetett középkorúakat is. Szívszorító látni, ki mindenki képes egy éven át szorongva lesni a Felséges Válogató minden rezdülését, önérzetét feladva kiérdemelni a kegyét, és összeomolni, ha nem kerül be a mustrába. Egy reális értékrendet felmutató, egészséges színházi életben, ahol fél tucat, a POSZT-tal ekvivalens (csak a dzsemborit nélkülöző) fesztivált tartanak, és ahol a tehetségkutatás - fesztiválválogatástól függetlenül - szakmai kötelesség, elképzelhetetlen az efféle hamis túldimenzionáltság.

De mit akarok - mondhatja bárki -, amikor Bodó Viktor ott szokott lenni a POSZT-on, az idén is ott van saját Szputnyik Színházának Kockavető című előadásával. Igen, ez az „alternatív" Bodó, a betagozódni nem kívánó, az őt fölnevelő, támogató, menedzselő Katona József Színház puha fészkéből kilépő, önmagát fölépítő Bodó. A köldökzsinór elszakítása egyúttal a „szisztéma" tudatos tagadása, amit a kőszínházak urai - nem az européer kevesek, hanem a provinciális többség - hadüzenetnek tekintenek, és mindent megtesznek az önállósulni akaró tehetség kiközösítéséért. Láttuk, mi történt Schilling Árpáddal. Látjuk, mi történik azokkal a fiatal színészekkel, akik nem akarnak elsüllyedni a „szisztémában": egzisztenciális félelmükben és az értelmes munka reményében „alternatív" kézműves manufaktúrákba menekülnek (KoMa, HOPPart és társaik). Tele van a szakma katakomba-menekültekkel. A legjobb kőszínházak - Katona, Örkény - színpadi-nézőtéri méretre is kicsiny műhelyek. A legtöbb nagy színpad pszeudo-művészszínház vagy igazi kommersz színház. (A Nemzeti pregnáns kivétel, jelenleg a legfontosabb modell és vitatéma, jellemző, hogy semmilyen formában nincs ott a POSZT-on.) A nagyszínházi koncepcióknak - bizonyos tartalmakat csak nagy szcenikai formákkal lehet kifejezni - a szó szoros értelmében nincs terük. A lényeges színház a Nemzetin kívül ma kamara- és stúdiószínházakba szuszakolt lehetőség (ott sem mindig valósul meg, egyre több a „megélhetési alternatív"), és csak elvétve, szépségtapaszként bukkan fel egy-egy vidéki vagy fővárosi nagyszínpadon. Az alapstruktúra az iparszerűen szórakoztató színház működésének kedvez, azt szolgálja a tevékenység jellegéhez viszonyított busás finanszírozás, a közönségfogás legközönségesebb módját alkalmazó műsorpolitika, az egész szisztéma.

A Kockavető az „alternatív" Bodó első előadása, amely egyenértékű a Ledaráltakeltűntemmel. De volt valaki, aki jóval aKockavető előtt észrevette a rendező távlati kapacitását, és nem állt meg az észrevételezésnél, hanem meghívta dolgozni: Anna Badora, a grazi színház igazgatója (maga is rendező). Így lettek a nagyszínpadi előadások, díjak, Salzburg, Berlin, nemzetközi érdeklődés. Grazban és Berlinben Bodó nem alternatív rendező, mint Budapesten, hanem rendező. (Nyíregyházán is az: Tasnádi Csaba volt az egyetlen, aki nagyszínpadot tett alá, még ha a relatíve nagy abszolút kicsi is.) A teátrálisan grandiózus Liliom jellemzően nem a Vígszínházban jött létre, hanem Grazban. Annak, hogy a hazai színházcsináló szakmai elit fedezze fel Bodót, számos akadálya volt az „alternatívok" iránti ellenszenven, a rossz szemen és a kockázatmentesség színházvezetői elvén kívül. Mindenekelőtt el kellett volna járni a Szputnyik előadásaira, a féltékenységet legyőzve észre kellett volna venni, hogy a „Labor" (mint Madáchnál a lombik) egyszerre túl szűk és túl tág, kitörhet belőle egy nagy formátumú „szellem", a hozzá tartozó teátrális fantáziával és egyre képzettebb színészekkel. Belátható, hogy egy ilyen felfedezés nálunk karakterológiailag lehetetlen, de ha ad absurdum mégis megtörténik, akkor a következő lépés a szellem visszaszorítása a palackba (laborba). Arról nem beszélve, hogy a graziLiliom színpadtechnikájától minden hazai színház (a Nemzeti kivételével) becsődölne, és a POSZT akkor sem tudná meghívni, ha nem volna POSZT, hanem nyitott műhely, mert a pécsi színpad már annak hallatán összedőlne, hogy a díszletmonstrumnak a teljes belmagasságban fel kell emelkednie játék közben, és eltűnnie a zsinórpadláson.

A magyar színházat nemzeti jellege - értsd: szellemi és technikai lerobbantsága - megakadályozza abban, hogy európai legyen.

Vegyünk egy európai, „vidéki" színházmodellt, ha már kéznél van, a grazit - egy nem éppen színházi nemzet nem éppen leghíresebb színházát -, de több tucat másikat is vehetnénk akár a művelt Nyugatról, akár a történelmi sorsközösségben baráti posztkommunista országokból. A 2009/2010-es szezonban tizennyolc bemutatót tartottak, tízet a nagy színpadon, nyolcat a próbaszínpadnak nevezett stúdióban. A nagyszínpadiak a Macbeth, az Ármány és szerelem, egy Grillparzer-dráma, két regényadaptáció (az egyik Christopher Hamptoné A gyertyák csonkig égnek című Márai-regényből), aPremier című Cassavetes-film színpadi változata, egy Oscar-díjra nominált osztrák szerzői filmes saját darabja, egy Kanadában élő libanoni színész-rendező által írt mai Odüsszeia-történet, egy különleges, klasszikus-parodisztikus dalest három énekesnőre és a Liliom. A próbaszínpadon a Ványa bácsi, a Leonce és Léna, egy Ferdinand Bruckner-dráma, egy dokufikció, egy monodráma, továbbá egy-egy társadalmi-magánéleti konfliktust feldolgozó mai kanadai és mai angol színmű (plusz egy meghirdetett, de előre meg nem nevezett bemutató). Tizennyolc művészszínházi előadás, no kommersz, no bulvár, no operett - no comment. A tizennyolc előadást tizenhat (!) rendező rendezte. Az előcsarnokban futó videókon látszik a produkciók látvány-szcenikai igényessége. A Liliom és az előző évadból áthozott Handke-darab „élőben" demonstrálja a nagy követelményeket támasztó művészi-technikai elképzelés perfekt működését. Így működik - és hogy működik, az minden kis csavaron látszik az előcsarnoktól a hátsó traktusig - egy európai színház. A közönség mindkét Bodó-rendezést kirobbanóan ünnepelte. Nem lankadt ütemes tapssal, hanem valódi lelkesedéssel, hangosan bravózva. A Liliomra nem tudnak magyar kritikusokat fogadni, nincs jegy.

A tizennyolc grazi bemutató nem látszik tudni a „vidéken többfajta igényt kell kiszolgálni" olcsó jelszaváról. (Operaházuk is van, évi tíz bemutatóval.) A mi provincializmusunk, amely földrajzilag teljes régiókat fed le, kronológiailag a szórakoztatóipar színháztörténeti hagyományában és az európai színházkultúrától való elzárkózásban leledzik. Növekszik a hamis „népszínházi" ideológiával sekélyes darabokat (olykor értékes darabokat) sekélyesen játszó vidéki társulatok száma, és ezzel párhuzamosan szisztematikusan romlik a közönség amúgy is mélyen az európai átlag alá szorított ízlése. Nem azt állítom, hogy mindenhol máshol izgalmasabb színház van, hanem azt, hogy mindenhol másholvan izgalmasabb színház - a kettő nem ugyanaz. Nincs tartalmas hagyományunk, és kirekesztjük a kortárs világszínházat. Az ötvenes évek óta mindenhol nagyobb a nemzetközi forgalom, mint nálunk. A Színművészeti Főiskola évtizedekig az áporodott ízlés székhelye, a külföldre tárt ablak helyett a rektori stíluscenzúra és a tehetségelnyomó cinizmus iskolája volt (most derült ki, hogy a tanintézet fura ura, a „rendezőlegenda" milyen kísérőszöveggel tanácsolta el a felvételiző Mohácsi Jánost, mert megérezte benne a „veszélyes" új hangot). A rendezőkből és színészekből álló színházvezetői garnitúra túlnyomó többsége nettó műveletlen, fogalma sincs a világszínházról, nem jár külföldre előadást nézni, itthon sem megy el a vendégjátékokra, a klán tagjai egymás között cserélgetik a félmúlt lenyúzott tucatdarabjait. Magam hallottam az Info Rádióban április 1-jén (először tréfának hittem), amikor valaki azt mondta, hogy kortárs művek helyett (!) a klasszikus magyar irodalmat kell elővenni. Tisztelet a kivételnek, az európai látókörű színházi fehér hollóknak, utazó (és külföldön dolgozó) rendezőknek vagy az egyetemi dramaturg osztály tanárainak, Kárpáti Péternek és Upor Lászlónak, akik kiviszik tanítványaikat a Bécsi Ünnepi Hetekre, találkoztam velük május közepén Lepage csodálatos, kilencórás Lipsynch-előadásán.

Ha az előbbi mondatból távlati optimizmus olvasható ki, az félreértés. A politika rettentő rombolást vitt véghez a színházban. Mindkét oldal kutyakomédiát csinált a színházvezetői kinevezésekből. Azért, hogy kegyeltjeiket ültessék az igazgatói székekbe, kevés kivételtől eltekintve áthágták a jogszabályokat, manipulálták a zsűriket és a jegyzőkönyveket, cinikusan alkalmazták az önmagában is abszurd titkosítást. Az új hatalmat a réginél (amelyben az Állami Vagyonkezelő osztogatott színházigazgatói állásokat) még kevésbé érdekli a (színház)kultúra, ugyanúgy az embereit fizeti ki jövedelmező stallumokkal, ráadásul (várhatóan) valláserkölcsi és nacionalista ideológiát akar majd belediktálni, és üldözni fogja a szabad művészet elkötelezettjeit. A színházi szakma (várhatóan) ugyanolyan vagy rosszabb arányban, igen kevéssé fog ellenállni a Kádár-korszakhoz hasonló, de annál (várhatóan) kevésbé toleráns, a „három T" elvének tilalmi oldalát keményebb adminisztratív intézkedésekkel („kádercserével", műhelyek pénzelvonással végrehajtott likvidálásával) alátámasztó diktátumnak, mint tette volt annak idején. Sokan elszánt igyekezettel sürgölődnek az új hatalom körül (vagy azok körül, akik már besürgölődték magukat), megvannak a - színházban is, politikában is - főszerepet kapó szakmai összekötők, akik napi kapcsolatot ápolnak az Aczél-Kádár-tandem mai megfelelőivel, egyes talpraesettek még az eredeti modellek körében tanulták a taktikát. Új dilemmák adódnak: meddig kell elmenni, kiket kell vendégnek hívni (munkára és bemutatóra), hogy megőrizzük vagy megerősítsük pozíciónkat? Hallani, kik jelentették be igényüket melyik színházra (a POSZT-ra is). Néhány igazgatóval az önkormányzatok már közölték, hogy nem őket akarják. Vajon szükség lesz még a pályázatot előíró önkormányzati törvény skrupulusok nélküli manipulálására, vagy jobb eltörölni a törvényt - most már nincs akadálya -, és megszabadulni a szabad akarat érvényesülését lassító hercehurcától? Kaposvárról már sikerült elüldözni Mohácsit, a jövő felől sem ott, sem több más vidéki színházban - a műsortervet és a közreműködő művészeket látva - nem táplálhatunk illúziókat...

A jég ma, péntek este megy Bécsben, de a jéghegy csak itthon látszik. Mundruczó Kornél azt nyilatkozta, hogy most sok színházat fog külföldön rendezni. Bodó Viktor is, legközelebb ősszel A Mester és Margaritát. Ők tudnak hová menekülni. Öt éve ugyanitt azt írtam, hogy még játszik a zenekar. Hol van azóta a Titanic?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.