Meghallgatom!

Forgách András író, dramaturg, Szűcs Katalin Ágnes kritikus, Telihay Péter rendező, Janisch Attila a IX. POSZT válogatója 

a beszélgetéseket vezeti: Galambos Péter

Galambos Péter: Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház-és Viselkedéskutató Intézet – Labor, Budapest, Bérháztörténetek 0.1, Bodó Viktor rendezésében.

Telihay Péter: Bodó Viktor előadásáról beszélünk, a Bérháztörténetekről. Már említettem, hogy a tegnapi esti előadások mindegyikének lehetett volna az a címe, hogy Bérháztörténetek. Lehetett volna az is a címe, hogy Meztelen férfifenekek története, mert mind a három előadásban kaptunk belőle. Előre bocsátom, hogy én nagyon jól szórakoztam,

Szűcs Katalin Ágnes: A késői óránál folytatom akkor. Itt már egyszer szóba került, hogy a fesztiválon óhatatlanul befolyásolja a befogadást, hogy egy előadás mikor kerül a publikum elé. Minél később - ugye tegnap harmadiknak láttuk ezt az előadást -, természetesen annál fáradtabb a közönség. Ez hátrány, ugyanakkor én nagy-nagy örömmel konstatáltam magamon, hogy félholtan felvánszorogtam a harmadik emeletre, majd az előadás alatt feléledtem. Tehát ilyen egyszerű fizikai mértékkel mérhető számomra az, amikor egy előadás erőteljesen hat. Ezek az én történeteim is, ezek a bérháztörténetek. Magam is sok-sok évig, legalább két évtizedig béreltem lakást. Szóval egy csomó asszociációt elindít az emberben, nyilván saját élményeket. Természetesen a maguk abszurditásában létező történetek ezek, amiket ha az ember elmesél, azt mondja, ilyen a valóságban nincs. Számos gyönyörűsége volt számomra nekem ennek az előadásnak. Például az, ahogyan az ajtó exponálódik, és ahogy aztán ez végigvezet az egész előadáson, az egyszerűen frenetikus. Gyönyörű az időkezelés. Attól, hogy egy folyamatos történetnek bravúrosan kiemeli bizonyos mozzanatait, egész hosszú ideig nagyon jó a dinamikája az előadásnak. Elképesztő az a bohócéria, ahogy Lukáts Andor felépíti az első jelenetet. Ellenállhatatlan. Hihetetlenül pontos, hatásvadászatnak nyoma sincs, frenetikus. Minden visszatérése igaz, ugyanúgy ahogy a cirkuszban a szomorú bohócé. Minden újabb megjelenése csak srófolja, és egy újabb verzióját adja annak, amit már tudunk, és várunk is szinte. Csákányi Eszter vagy Lázár Kati kis etűdje, a maga gyönyörű pontosságával, hasonlóképp ezt a hatást kelti. Ott van Gyabronka, ez az ügynök, aki ott küzd, és soha nem válaszol arra a kérdésre, hogy van-e távfűtés. Andor is eljut a bekattanás egy állapotába, de Gyabi komoly folyamaton megy keresztül az összeomlásig, és ennek az etapjai tényleg lenyűgözőek. És akkor ott vannak a fiatalok, akiknek megvan a maguk világa és a maguk őrületei. Számomra az is hihetetlenül vonzó ebben az előadásban, és ebben a csapatban, és gondolom, hogy ez a Modern Színház-és Viselkedéskutató Intézet – Labor egyik fontos sajátossága, ahogy ezek a színészgenerációk együtt dolgoznak, és nyilván nagyon sokat tudnak adni egymásnak.  Mert gyönyörű dolog, hogy Gyabi, Andor, Lázár Kati és Csákányi így tud dolgozni ezzel a csapattal, és nyilván hihetetlenül sokat kapnak tőlük a fiatalok ebben az együttműködésben. És akkor jött ez a civil ember, és félek, hogy már nem lesz civil, ha még sokszor bejön. Most az volt az érzésem, hogy már próbál színész lenni. Mikor először láttam akkor frenetikusan civil volt, és most már....

Bodó Viktor: ...Pálfalusi Zsolt?

Szűcs Katalin Ágnes: …Pálfalusi Zsolt, aki középről egy kis filozófiai röppenetet ad. Viszont ott meg attól voltam elolvadva, hogy micsoda kis filozófiai traktátust kapunk. És nagyon mókásan elképesztő dolgokról kezdett gondolkodni az ember, egy ilyen őrületben, éjszaka. „Órát tartok”. Olyan pofátlan poén, de hát remek. Magam is éreztem, hogy hosszú a dolog, utána már nem éreztem azt a fajta pontosságát az időkezelésnek, mint odáig. Ott már éreztem, hogy picit hosszú, picit lelassult, ahogy a Galamb szerint az előző beszélgetésben én voltam picit hosszú és lelassult. Lehet, hogy ott már egy tempóvesztés volt, vagy mi voltunk már nagyon fáradtak, vagy ott lehetne valamit kihagyni, de egyébként egy gyönyörűség. Még egy dolgot szeretnék elmondani, amit én általában a Viktor előadásaiban nagyon szeretek, függetlenül attól, hogy nem egyformán erősek. Hogy valami hatalmas, örömteli szabadságát érzem a színészeknek. Ez is egy nagyszerű élmény számomra.

Forgách András: Így van, ehhez tudok is kapcsolódni. Szóval nagyon jó, hogy itt van ezen a POSZT-on ez az előadás, mert olyan szélső értéket képvisel, egy olyan határvonalon van, ami nélkül nincs színházművészet. Amikor megszólalt az első zene, akkor rögtön rájöttem, hogy Attila miért válogatta be. Kubrick 2001 – Űrodüsszeia c. filmjének a zenéje azonnal nyálelválasztódást indít el az emberben, és aztán rögtön jön a főcím, ami a Szputnyik. Csak másnap reggel tudtam ezt a rendkívül bonyolult képet megfejteni, hogy ott ez tulajdonképpen a társulat nevét rejti.

Telihay Péter: Mondhatok valamit? Bocs. Ha valaki nem tudja, hogy ez a 2001 - Űrodüsszeia zenéje, akkor valahogy nehezen dekódolja az első képet, aminek nekem nagyon élvezetes volt a humora.

Forgách András: Nem kell dekódolni.

Galambos Péter: Mindenki tudja, hogy az.

Forgách András: Ezek az előadások, az ilyenfajta előadások termelik azt az oxigént, ami miatt a színházban tudunk levegőt venni. Lehet ezt úgy is fogalmazni - ahogy Kati mondta nagyon szépen -, hogy szabadság. Ez egy rendkívül kockázatos szabadság, mert állandóan eljut egy határhelyzetig. Ebben a darabban én elkezdtem könnyesen kacagni a kaki-jelenetnél. Utoljára a Cápa című film volt rám ilyen hatással, amit Varsóban láttam, csak az negatív értelemben, mert amikor a cápa éppen leharapni készült valakinek a lábát térdből, olyan rémületet éreztem, hogy felemeltem a térdeimet. Itt olyan erővel kezdtem kacagni. Hallottam egyébként Kézdy Gyurit is mögöttem, ugyanazzal az elementaritással tört ki belőle a kacagás. Ebben a jelentben az előadásnak minden csodálatos erényét, és trükkjét lehet elemezni. Ebben, mint egy vízcseppben, és itt hozzá teszem, mint egy kakicseppben, hogy úgy mondjam. Ugye ez az ember sütiként eszi végig a beszélgetésben ezt a kakit, és nem válik sütivé a szájában. Kaki marad, hiszen nem tudja lenyelni, nyilvánvalóan. Egy fúrógéppel, meg egy elemlámpával jön be, ugye nem pontosan tudjuk, hogy mire készül, és sikeresen odakakil egy - érzésem szerint - sült debrecenit, de egyébként kakit. És itt visszatérek a magasröptű esztétikai elemzéshez. Itt nagyon magasra tetted a lécet. Ugye azt állítja magáról a társaság, hogy ők egy laboratórium. Kérdés, hogy mit vizsgál a laboratórium. Szerintem egyértelmű, hogy nem a kakit, hanem elemi helyzeteket vizsgál. Például a házaspár életében a szexjeleneteknél hihetetlen ízléssel, kevés kakival és inkább bámulatos jó pozíciókat találva olyan emlékeket hívott elő, amikre nem is gondoltam volna. Egy olyan szóval határoznám meg az elementaritását, amit a Bibliából ismerünk: epifánia. Most, ha akarod, összekapcsolom, epifánia kötőjel - ahogy a Labor is kötőjellel van odarakva -, epifánia-kaki. Tehát a lényeg, hogy az epifánia az a pillanat, mikor Saulusból Paulus lesz; ebből lett egy irodalmi műfaj is. Joyce-nál olvastam először, az Ulysses előtanulmányainál, hogy epifániákat ír, tehát ilyen előtanulmányi közléseket tesz. Ez az előadás csodálatos módon tesz elemi közléseket, miközben elmond egy történetet ezekkel a nagyszerű színészekkel. Itt lehet örülni annak, hogy nincs Krétakör, mert a színészek szétszóródnak az egész országban és egyik előadásban jobbak, mint a másikban. Ez is nagyon jó eleme az előadásnak, hogy ez a társaság összekerül olyanokkal, akik most kezdenek színészek lenni, és mindenki nagyon jó volt. Mellesleg Lázár Katival találkoztam a szállodában, és azt kérdezte: „ugye nagyon szar voltam?” Teljesen elégedetlen volt önmagával, teljesen ki volt készülve, hogy ő elpoénkodta azt, aminek komolynak kellett volna lennie. Én megnyugtattam, hogy nagyon jó volt. Ne utazzon már innen úgy el, hogy azt hiszi, nagyon rossz volt. Szóval ez egy oxigént termelő előadás, itt friss levegőt lehet szívni, és egyéb illatokat is, debreceni kolbász illatát is.

Telihay Péter: Két dolgot mondanék. Egyrészt Lázárról nem gondoltam volna. Azok közül, akik tegnap este nézték az előadást, szerintem nagyon sokan láthatták már, és sokan nevettek előre. Néha ez engem is zavart. Olyan, mintha lenne egy törzsközönség, ami persze nagyon jó, csak sokszor a Katinál már olyasmiken is derültek, ami talán nem is annyira harsány...

Forgách András: …lábjegyzet, bocs. Szerintem ott kezdődik a színház, amikor többször meg akarom nézni.

Telihay Péter: Az rendben van, nem is ez a baj, csak tegnap este Lázár problémája volt az, hogy voltak akik már előre nevetnek. Mi a Gyalog galoppon mindig előre röhögtünk, és a moziban ordítottak. A másik, amit mondani akartam, hogy a tegnap estének volt egy egészen speciális tanulsága, amit szeretnék veletek megosztani. Én úgy ültem, hogy pont az Eck Imrét láttam. És az Eck fotója különös keretbe helyezte az egész estét. Nekem ez egészen különlegesen élményszerű volt, hogy néha felblikkeltem rá, és az ő egészen aszkétikus, mániákus arca olyan jól dimenzionálta  újra ezt a különös, profán kabarét. Szándékosan használom ezt a szót, hogy kabaré, mert nekem nagyon tetszett az, ahogy Kati is utalt rá, hogy az előadás bohóctréfa elemeivel dolgozik, de néha egészen a kabaréig megy le. De nem lesz ez alpári kabaré, hanem arra az egy viccre épül, ami viszont nagyon mélyen van megfogalmazva, ami a kabarénak is egy fontos eleme. Csak itt ezek a viccek valahol be vannak helyezve a mi életünk metafizikus terébe, és ettől egy vicc is egészen más akusztikát kap.

Szűcs Katalin Ágnes: Csak egy dolgot hadd mondjak el a nyitóképpel kapcsolatban. Nekem ismerős volt a zene, de nem ugrott be, hogy micsoda, de hát imádtam ezt a dolgot, merthogy nagyon ironikusan ebben a miniatűrben megjelent az univerzum képzete számomra. Ez a makrokozmosz, és utána belecsöppentünk ebbe a mikrokozmoszba, a magunk kis mikrokozmoszába. Nekem nagyon jelentésgazdag nyitás volt, és utána még erősebb a humora a következő jelenetnek. És szerintem nagyon sokat elmond az előadás humorától, hogy a jeleneteket felidézve még itt is elkezdünk röhögni.

Forgách András: De leghangosabban a rendező.

Galambos Péter: Kézdy Gyuri következik.

Kézdy György: Csak annyit szeretnék mondani, hogy a mániám a szöveg, szóval fogalmam nem volt róla, hogy miről beszél hosszasan Gyabi és Andor, és egyszer csak elkezdtem élvezni, hogy fogalmam nincs róla, hogy miről beszélnek azon kívül, hogy az egyik ki akarja adni a lakást, a másik meg ki akarja venni, vagy nem akarja kivenni, az most egy másik kérdés. Mindig csak egy szót értettem meg, azt hogy fűtés. Ez valami olyan frenetikusan gyönyörűséges volt, hogy hosszasan lehet úgy beszélni, hogy halálpontosan tudom, miről van szó, miközben egy büdös szót nem értek az egészből. Ezek nagyon fontos dolgok akkor, mikor sok olyan előadást látok, ahol nagyon fontos lenne, hogy tudjam mi a francról beszélnek, és még csak véletlenül sem tudok rájönni. Szóval itt ez hallatlanul izgalmas dolog volt, és ezt többszörösen, egyre jobban csinálták, úgyhogy én  nagyon-nagyon örültem. Ez volt az egyik. A másik pedig a kaki. Az mindent visz. Én szarnak nevezem. Nekem az jutott róla eszembe, hogy gimnazista koromban, egy picit régebben, játszottuk az Ember tragédiáját a Madách Gimnáziumban. Az egy országos hírű előadás volt, a Zeneakadémia kistermében nyolcszor játszottuk és a bemutató előtti napon a zeneakadémistáknak volt valamilyen bankettjük, és egy vödör műszar volt fenn, a kisteremben. Ezt később tudtuk meg, mikor leesett. Lengyel Gyuri szerint ez provokáció volt, én már nem tudom, hogy így volt-e, vagy nem, de a tény az, hogy „ember vigyázz”, és csörömpölve lezuhant a vödör, a műdrekk szétgurult a színpadon, és volt egy tanárunk, a Bada tanár úr, aki barna köpenyben négykézláb bemászott és összeszedte. Bocsánat, mondta, és összeszedte a szart a vödörbe, és kiment. Óriási taps volt. Ez az élmény úgy jött, mint…hogy volt? Epi...

Forgách András: Epifánia.

Kézdy György: Szóval epifánia. Mert nekem azonnal ez jött be, és ez valami egészen fantasztikus. De a másik, hogy a harmadik előadást néztem. Nekem már ez sok volt, és annál a bizonyos filozófiai előadásnál egészen elszakadt a cérna. Ez azt hiszem, hogy fél 12 táján, vagy háromnegyed 12 táján volt.

Bodó Viktor: 12 óra 5 perckor volt.

Kézdy György: Na, akkor egyszer csak elszakadt a cérna, és onnantól kezdve nagyon nehéz volt visszakerülnöm. Engem egyszer csak elfárasztott. Tehát elképzelhető, hogy ennek bizony nem ott van a helye, mert olyan mérhetetlenül nehezen találtam vissza onnan. Ennyi. El vagyok ragadtatva, nekem nagyon-nagyon tetszett.

Janisch Attila: Ez az előadás egyértelmű knock out volt, amikor megnéztem, azzal együtt, hogy volt egy korábbi előadásotok, ami meg nem tetszett. És akkor azt írta egy kritikus, hogy Szputnyik, de nem emelkedik magasra. És én értettem a célzást, de végül ez most tényleg elszállt, szóval innentől kezdve a társulat tényleg rendben van. Tényleg változott, másmilyen, éjszaka nekem is hosszabb volt a vége. A másik, hogy ezzel az előadással kapcsolatban sokszor kaptam azt a figyelmeztetést, hogy vigyázzak, mert ezek helyzetgyakorlatok. Kurvára köszönöm, hogy helyzetgyakorlatok. Tehát az a marha jó, hogy nem kezdtétek el ezt összeragasztani. Visszajön a történet, de itt jön vissza, ott jön vissza, akármikor jön vissza, és majd én összerakom, és valami összeáll az egészből. Nagyon mai, nagyon azt a világot fogja meg, amiben élek, azon a forma nyelven. Nagyon izgalmas, gazdag humorral. Mindig tudok rajta röhögni. Gyűlölöm azt a fajta videóhasználatot a színházban, mikor lehúznak egy lepedőt, rávetítenek egy képet, és abszolút semmi köze nincs ahhoz, ahogy a videót kellene használni. Itt a világítással sokkal több a videóhasználat meg filmes gondolat volt, mint bármi más előadásban, ami  próbálja ezt az eszközt használni. Szóval olyan filmszerű volt a vágása, egyszerűen vágtad a jeleneteket, tehát zseniális volt. És ezért én mint filmes különösen hálás vagyok. Nagyon tetszett.  És a macskabajuszos epizódban is funkcionálisan volt jelen a videó, és nem egy illusztratív hozzátett formanyelvi eszköz, mert a legtöbb előadásba ez így kerül bele, csak hogy legyen már benne a videó is, mert az olyan cool. És hál istennek itt formailag, formanyelvileg tökéletesen sikerült beleszervezni, úgyhogy ez tök rendben van. Jó a ritmusérzéked, ez látszott a dobolásból is. Nagyon jó a társulat, jó, hogy együtt vagytok. Zseniálisak persze a Krétakörből szétszóródott színészek, de nagyon jön fel velük az egész fiatal társulat, úgyhogy szerintem ez tényleg elszállt. Megy a Szputnyik.

Galambos Péter: Nézői hozzászólás következik.

Szűcs László: Epifániával kezdeném. Nem láttam az előadást, ezek után most mit beszélek itt? Azért, mert dühös vagyok, hogy nem láttam. Itt nagyon jó szakmai beszélgetések voltak, de nem voltak jó hangulatúak. Maga az első, aki beült azok közé, akik az előadásáról beszélni fognak és ez egy óriási geg volt. A másik, hogy magának van neve. Ha meg tud nyerni olyan színészeket, mint Csákányi, Gyabronka, Lázár Kati, ezt tessék felírni nagy betűkkel a plakátra, mert esetleg akkor azok is elmennek, akik az eddigi rendezését nem annyira szerették. Ezt szerettem volna csak mondani. Használja a marketingjét. Kevesen vagyunk, sokkal többen szoktak itt lenni. Tehát hasson. Köszönöm.

Szűcs Katalin Ágnes: Azért vagyunk kevesebben, mert kevesebben látták. A kis térben lévő előadásokat mindig kevesebben látják.

Galambos Péter: Szerintem érdekes lenne, ha Viktor elmondaná ennek az előadásnak a keletkezéstörténetét.

Bodó Viktor: Az előadás hibái következnek. Úgy keletkezett az előadás, hogy van egy kicsiny kis helyiségünk a MU Színház melléképületében. Leszták Tibor – aki azóta elhunyt-, úgy adta oda a kulcsokat, hogy akkor dolgozzunk. Nem kell feltétlenül bemutatókat csinálni, csak ha készen vagyunk, tehát hazai viszonylatokban borzasztóan ideális körülmények között dolgozhattunk.  Kifizette a színház a rezsinket, nekünk tényleg csak arra kellett koncentrálnunk, hogy összeszedjük az embereinket, és elkezdjünk közösen gondolkodni, ami nagyon egyszerűen hangzik, de nem olyan egyszerű a hétköznapokban. Főleg úgy nem, hogy ezt úgy kezdtük el csinálni, hogy nem igazán volt pénzünk, inkább csak az elhatározás volt meg. Így hát én inkább azt mondanám, hogy amikor az előadás kezdett alakulni, az inkább ennek a társaságnak, társulatnak, vagy alkotó közösségnek a megszületése volt. Mellesleg jeleneteket csináltunk. Egyáltalán nem csodálkozom, ha valaki azt mondja, hogy helyzetgyakorlatokat raktunk egymás mellé. Igen, ez így van. Hárman írtuk volna a Bérháztörténeteket, de végül nem lett írója, és ezért az improvizációs technikára épülő játékkal dolgoztunk. Abszolút csapatmunkáról beszélhetünk. Természetesen nagyon fontos nekünk, és nagyon jót tett a társaságnak, az egész szellemiségnek, hogy ezek a színészek, akiket mindannyian ismernek, hajlandóak voltak velünk dolgozni, és igazából jól is sikerült a közös munka. Én nem nagyon vagyok megelégedve az előadással, de nagyon örülök, hogy eljöttünk, és örülök, hogy sokaknak tetszett. Én nagyon sok hibát látok benne. Sok ismétlést. Aki már látott tőlem előadást, az tudja, hogy az Űrodüsszeia zenéje már volt egy másik előadásban, az utolsó zene már volt egy másik előadás végén, az ajtó már volt egy rendezői vizsgában nagyon fontos, tehát egy csomó ilyen önismétlés van benne. Lehet, hogy ezek pontosabban, vagy most tényleg jelentenek valamit, mindegy. Normális esetben úgy tartok megbeszélést, hogy felolvasok egy 40 oldalas jegyzetet, az instrukciókat, meg a hibákat, hogy hova tegye az ember kezét, lábát, mikor lépjen be stb. Az első olyan munka életemben, ahol nem, merthogy világosítom az előadást, és nem tudok közben jegyzetelni, és már a próbákon valahogy kialakult egy olyan kommunikáció közöttünk, hogy nem kell túl sokat beszélgetnünk előadás után. Egyébként lehet, hogy ez néhány esetben nem segít, pontatlanabb lesz tőle valami, de nekem mégis fontos jelenség, mert újat keresek benne mindig, és most talán sikerült olyan csapatot találni, vagy elkezdeni egy olyan ügyön dolgozni, ahol tényleg úgy tudunk közösen játszani, olyan közös felelősséggel, hogy nem érzem, hogy nekem hosszú jegyzeteket kéne felolvasnom. Kialakulhatott egy olyan hangulat, amiben már nehéz mondani, hogy vegyünk ki egy jelenetet. Itt ez már olyan, mint egy szerelem, nem lehet tulajdonságokat kivenni valakiből. Akármennyire is hosszú Pálfalusi Zsolt előadása valamikor rövidebb, nem lehet kiszámítani, dolgozunk rajta, beszélgetünk róla. Azt is elfogadom, hogy éjjel volt már, és nem is volt levegő a teremben, hosszú, és 20 percet ki lehetne hagyni belőle. Most egy másik előadásnál meg is tettem, kivettem belőle 20 percet és tényleg jó tett neki, de az az igazság, hogy ebből nehezen tudnék kivenni, nem attól működik. Van egy kis önzés benne, hogy ez a mi dolgunk lehet, hogy technikailag bénul a közönség, de ez kicsit más módszer: keresgélése valami újnak. A kórusról is szeretnék beszélni, mert nagyon fontos, hogy van egy előadás, amiben közel 20 ember vállalja, hogy mindig eljön velünk, és az utolsó pillanatban bejönnek 5 percre és aztán elmennek. És ugye nincs tapsrend, ami azért van, mert ez elvileg folytatólagosság lenne, mint egy sorozatnál, hogy elvágjuk, és majd folytatjuk. De nagyon hálás vagyok nekik, és szerintem az előadásnak egy nagyon fontos eleme az, hogy egyébként egy ilyen is megtörténik ebben a lakásban. Pont albérletet kerestem, mikor ezt csináltuk, úgyhogy megvolt a helyzettanulmány, és ennél súlyosabb dolgok is vannak. Én is tizennégy albérletben laktam eddig, és nem lehetett mindent beletenni. Az is bajom az előadással, hogy csupa abnormális ember van benne. Sorra jönnek az őrült nők, az őrült fiúk, lányok, férfiak, és kevés normális jelenet van. De hát lehet, hogy az senki nem érdekel, menet közben mikor így elkezdünk improvizálni. Összességében nekem jó élmény volt csinálni, de nem volt könnyű. Mióta ennek a társulatnak az életét szervezzük, azóta nem az van, hogy bármit álmodunk, azt a személyzet megcsinálja, hanem mindent nekünk kell csinálni. És akkor itt megint visszatérek ahhoz, hogy miért jó ez az ügy. Hát azért jó, mert ha be kell pakolni egy előadás után a teherautóba, akkor minden színész pakol velem együtt, és ez valamiért jó érzés. Lehet, hogy visszahozza a főiskolás időszakot. De valahogy olyan egyértelmű, hogy az én ruhámat szedem össze utána, és annyira jó érzés. Lehet, hogy most nem tudom átadni, hogy ez miért annyira jó, de ezért is érdemes valahogy így dolgozni.

Forgách András: Fogsz valaha kőszínházban rendezni?

Bodó Viktor: Igen, én most is dolgozom kőszínházban. Természetesen igen. Most azért dolgozom panelházban, mert ez van.

Forgách András: Félreértetted a kérdésemet. Mondjuk Shakespeare Hamletje, vagy ilyesmi? Csehov, Becket, Sarah Kane, mit tudom én.

Bodó Viktor: Úgy érzed, hogy eljött az idő, hogy hozzányúljak egy ilyen komolyabb darabhoz?

Forgách András: Nem, csak kíváncsi vagyok.

Bodó Viktor: Igen, tervezem, természetesen. A Bérháztörténetekkel egy kicsit lezárult az az időszak, amikor szövegkönyv nélkül kezdünk dolgozni.

Forgách András: 0.2?

Bodó Viktor: Hát korai még erről beszélni, mindennek a második része az már kicsit kérdéses. Amit kitaláltam a második részre, az sajnos drága ötlet, és az igazi, méltó továbblépés lenne. Ezt most nem részletezném, de valahogy most nem ilyen drága ötletekkel kéne előhozakodnunk, hanem itt van egy terem, itt vagyunk mi, és csináljuk. De még nem állt össze az én fejemben, hogy hogyan folytassuk.

Forgách András: A Gyabit akarom megkérdezni, hogy igaz-e - mert az egész városban elterjedt-, hogy traumatizált téged az , hogy nincs két ajtó. Mert nekem nem tűnt fel, hogy probléma lett volna.

Gyabronka József: Nem traumatizált, csak amikor odamegyek az ajtóhoz, nem mindegy, hogy a bejárati ajtóhoz megyek, vagy a fürdőszoba ajtóhoz, mert otthon kettő van. A bejárati ajtó előtt nyikorog a padló, a fürdőszoba előtt nevet a padló. Ezt kellett volna összehozni, ez nem mindig sikerült. Volt amikor ezt jól csináltam, és ha ezt valaki észrevette, az nagyon jó. Egy-két dologra hadd reagáljak. Tehát a kaki-jelenet. Anger Zsolttal kimentünk a jelenet után, és mondtam neki, hogy kicsit túl sokat röhög a közönség. Tehát olyan hangosak voltak, hogy nekünk fel kellett hangosodni. Kérdezte Zsolt, hogy miért baj? Nem szeretem, amikor a nézők jelzik egynsnak, hogy értik a poént, és egyre hangosabban nevetek...

Forgách András:... Félreérted, ez a nevetés nem az volt, azért mondtam el a cápát. Hirtelen a tudatalattidba szúrt valami, hiszen ilyen képeket azért a színházban én még nem láttam. A nevetés máshonnan jött, és volt egy ilyen elementaritása ettől.

Gyabronka József:... Oké, aztán én is értettem, meg később, ahogy haladt az előadás, ez elmúlt. De igazából azt mondtam Zsoltnak, hogy sajnálom, hogy túl kell ordítani a nézők nevetését, vagy szünetet kell tartani, mert akkor meg elvész a jelenet tempója. És azt a kifejezést használtam, hogy nem tudunk finoman hangolni, mire Zsolt felröhögött ott, előadás közben, hogy az milyen, hogy finom hangolásról beszélsz egy szar-jelenet közben. A másik, amiről most Viktor beszélt, hogy nekem a Pinceszínházat idézi ez a pakolós dolog. Én nem vagyok egyébként nagy pakolós, de szeretek részt venni bulikban, pont azért, hogy szokjam azt, hogy a színész abból áll, hogy jelmezeit elrakja, a kellékeit összeszedi, kimossa az üvegét stb. Nekem legyen ehhez közöm. Mert például a Vígszínházban is játszom, ahol három kellékes ugrik oda hozzám ahogy elhagyom a díszletet, és már elküldtem őket, hogy hadd vigyem el a kelléktárig a kellékeimet. Mindegy. Szóval egy mondat csak: nagyon jó ezt csinálni. Ami a produkció létrehozását illeti, valóban helyzetgyakorlatok voltak. Egyre több jelenetben lettem benne, egyre jobban aggódtam, hogy miket kell csinálnom. Abszolút nem láttam át. Kérdeztem Viktort három nappal a bemutató előtt, hogy miről szól ez, mit csinálunk. Azt mondta, nem tudom. Nagyon megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok hülye és amikor a nézők kezdték visszaigazolni, hogy ez zseniális, sírtak, nevettek, akkor mondtam, hogy hát jó, én csinálom, ti röhögtök, sírtok az jó. És úgy a tizedik előadás körül kezdtem megérezni, hogy mi a nyavalyát csinálunk. Ugyanis én állandóan kint vagyok és készülök a következő jelenetre, és soha nem látom át az egészet, most sem egyébként, csak már van egy érzésem, nem azért, mert a nézők mondják, hanem van egy érzésem. Igazából ez az érdekes tanulság a Viktorral való munkában, hogy ő valamit zsigerből érez, ide-oda pakol jeleneteket, azt mondja, hogy itt sírj, itt botolj meg és ebből lesz valami, amit ő érez, de még talán megfogalmazni sem tud. Ebben érdekes játszani, és érdekes olyan oldalunkat használni, amit egyébként más színházak, más előadások nem  használnak.

Galambos Péter: Ennyi? Nézői hozzászólás?

Harci Andor: Valamilyen honlapokon sikerült találnom egy-két szöveget, ami az előadásról szól, és ott olvastam, hogy itt előzőleg volt egy kutatómunka, aminek része volt a bérházakba távcsővel való leskelődés, és mindenféle anyagoknak a feljegyzése, és mindenféle történeteknek a rögzítése és feldolgozása. Tehát, hogy ez állt a hátterében és ez volt a mozgatója. Ez tényleg így van, vagy ez a marketingetek része?

Bodó Viktor: Nem pontos az információ. Végzett a csapat ilyen kutatómunkát, de az kifejezetten karakteres volt. Kellett találniuk valakit, akihez igazán közel tudnak férkőzni, és aki hajlandó úgy bevonni őket  a saját életébe, hogy mesél róla, interjút ad, akár videóinterjút, és fotókat ad gyerekkortól napjainkig, kicsit vele van, vele dolgozik, és egy DVD-t kellett róla csinálni. Ezekből a létező figurákból akartunk továbbgyúrni színpadi karaktereket. Majdnem, hogy lehetetlen. A kutatómunka felbecsülhetetlenül hasznos, és nagyon nehéz olyan embert találni, aki tényleg minden titkát elmondja, és az életének minden részletébe bele lehet kukucskálni. Ezt viszont mi nyilván nem árusítjuk ki, tehát át kell valamire alakítani, és ez mégiscsak színház. Nem fog soha pontosan úgy kinézni, ahogy az a karakter. Nem lehet megcsinálni, de a cél mégiscsak annak az illúziónak a megteremtése, hogy teljesen más embert szeretnék felépíteni és ábrázolni. Ez a kutatómunka valakinek sikerült, valakinek nem. Volt, aki annyi idő alatt, amennyi rendelkezésére állt, nem talált olyan embert, aki tényleg vállalta volna, amikor megtudta, hogy egyébként ez színházi előadásokhoz készülne. Volt, aki talált nagyon készséges és őszinte embert. El kell, hogy mondjam, talán ez nem titok, hogy Pálfalusi Zsolt tanár úr egy szputnyikos beszélgetésre jött el, ahol felmerült az, hogy keresünk ilyen embereket, akikkel lehetne így foglalkozni, és Pálfalusi Zsolt mondta, hogy ő benne van. Fábián Gábor dolgozott vele egy ilyen anyagon, és végül nem használtuk az előadásban. Végül ezeket kivettük, de nagyon hasznos kutatómunka volt.

Galambos Péter: Egy kérdés még: ősztől lesz ez az előadás?

Bodó Viktor: Ezt nem tudom még.

Galambos Péter: Reméljük, és köszönöm szépen.

Bodó Viktor: Köszönjük szépen, hogy itt lehettünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.