A grazi színház társulatát a rendező saját, „Szputnyik Hajózási Társaság” nevű társulatával egészítette ki. Együttesen olyan egységes csapatot alkotnak, amelynek játéka annyira sokszínű, hogy öt perc elteltével a néző már észre sem veszi a dialógusok hiányát. Szavak helyett a színpadot a zene tölti be (az előszínpad jobboldalán zongorából, hegedűből és brácsából álló trió helyezkedik el), valamint városi zajok, vagy a néma ember nyöszörgései, aki igyekszik elmagyarázni valamit a nagy szürke falba vágott ajtó előtt sorban állóknak. A szavak túlságosan leértékelődtek, a színház igyekszik meglenni nélkülük, miközben azért rendületlenül kommunikálni szeretne a nézővel.

Alla Senderova, Infox.ru
 
és néhány moszkvai hangulat:
 
------------
 
Az előadás tele van akciókkal, trükkökkel, humorral: az epizódok sziporkáznak, a kivetítőn látható szuperközelik és a sokszereplős utcai pantomim jelenetek alatta, oly módon keverednek, hogy egy percre se engedjék kiszámíthatóvá válni a történéseket. Az epizódok látszólag esetlegesen követik egymást, és ez is az életünk eseményeinek esetlegességére és fontostalanságára utal. De a hétköznapok dzsungelének eseményei nem csak véletlenszerűséget, de szorongást is kifejeznek… A mű rendkívül eleven benyomást tesz – mintha nem is a szüntelenül fonákjára forduló életet ábrázolná, hanem itt és ma, a városunkban zajlana egy forgatás.
 
Roman Dolzsnaszkij, Kommersant
 
--------------------------
 
A fiatal magyar rendező, Bodó Viktor előadása, amit már ismertek Európában, de Oroszországban még nem volt látható, meglehetősen szokatlan a hazai színházi hagyományok szempontjából…. A színpadi történések szüntelenül zajlanak. Az előadás formailag bámulatosan kitalált és kivitelezett: az események egyetlen pillanatra sem állnak meg, miközben folyamatosan alakulnak át és váltanak regisztert, hogy hol kis híján életszerű képet, hol teljes tohuvabohut adjanak ki. Sajnos a teljes elragadtatáshoz egyvalami mégis hiányzik – az európai művészetnek az a bevett szokása, ahogy konstatálja a reménytelenséget, nálunk összeütközésbe kerül a csodák, a vigasz, sőt, akár az erkölcsi tanulságok iránti mély igénnyel.
Mindent egybevetve, az elembertelenedett emberiség ábrázolására Bodó által felépített technokrata körhinta élménye nem ráz meg különösebben - nem akar sem a nézők érzelmeire, sem az értelmére hatni, hanem kivételes fantáziával megalkotott, kifogyhatatlan ötletekkel operáló, nagyszerű gépi játékot kínál. Ami valamiképpen mégis csak reménykeltő.
 
Aljona Szolnceva, Vremya
 
------------------------------
 
A magyar rendező Grazban színpadra állított előadásnak minden eleme, külön-külön, ismerősnek tűnik. De együttesen olyan nagyszabású tréfát alkotnak, amilyet moszkvai színpadokon még soha nem láthattunk. Másfél óra, amikor semmit nem tudhattunk a színházról. Mert Bodó Viktor minden egyes pillanatban darabokra szedte, majd újra összeállította azt.
 
Nincs dialóg, replikák, de főleg nincs egyetlen történet sem. Az előadás mindössze egy objektív szemszöget imitál (hiszen valóban kívülállók vagyunk itt), amelyen keresztül módja van a városi nyüzsgésből kiragadni azt, ami gyorsan azonosítható – klisészerű pillanatfelvételeket. Miközben mi végig arra várunk, hogy a véletlen találkozások, előbb-utóbb majd valamilyen sorsszerű összefüggésbe rendeződnek. Hiszen lennie kell karaktereknek, konfliktusnak, végkifejletnek – már csak azért is, hogy átélhető legyen a morális üzenet (mennyire szeretik leírni a kritikusok, hogy „a darab arról szól…”). De ebben az előadásban, ami tucatnyi történést vázol fel, csak kikacagják a mi befogadói megrögzöttségeinket, sőt megrángatják azokat, mint a macska bajszát. Itt maguk a viszonylatok az üzenet.
 
A viszonylatok a történet. Csak éppen nem a szereplők egymáshoz való viszonya, hanem a művészet és a befogadó, a játék és a néző viszonya: ebbe a rövid előadásba alighanem sikerült belesűríteni az elmúlt száz év minden színházi és filmes szerkesztési módját, az érzékelésünket és elvárásainkat meghatározó manipuláció minden eszközét. És persze mindezt nem vicces célzások és utalások nélkül.
 
Az egyik epizódban ketten teniszeznek, és a labdát, amit egy hosszú drótra erősítettek, lassan húzzák el a többi szereplő arca, vagy tarkója mellett – mindezt nagytotálban. Azt lehet mondani, hogy a nézői tekintetet, a többi jelenetben is egy ilyen, láthatatlan drótra erősített labda vezeti, amit a rendező irányít, lehetővé téve, hogy lassan, a legapróbb részletekig megfigyelhessünk mindent, ami a képernyőn, vagy színpadon, általában nagyon gyorsan megy végbe. Ez a legnagyobb rendezői hatalom. És a legkülönlegesebb nézői öröm is: meglátni, hogyan működik –a formalista most azt mondaná az „előadás” meg a „mozi”, de a romantikus hozzáteszi: „a város és a világ”.
 
Oleg Zincov, Vedomosti
 
------------------------

 

és néhány moszkvai hangulat:

A bejegyzés trackback címe:

https://szputnyik.blog.hu/api/trackback/id/tr992548239

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.